Rangsorolhatatlan (tévés) helyzetek következnek amiben a cukiság-O-méter mutatója egyformán kiakad: Állatkerti ikerszületések, mondjuk puha tappancsú jegesmedve bocsok önfeledt játéka, híres királyi sarjak gyermekáldása és naná bármi ahol a vidám gyerekseregé a főszerep.
Az ének iskolájának produkcióit látni és hallani biztosan fergeteges élmény a szülőknek, a rokonoknak, a család barátainak, az álszent publikumnak.
Én kevésbé vagyok lelkes. A tévéhangszóróból háttérben repesztő gyermektagozatos karaoke show audio hatásait tekintve olyan, hogy tizenötödjére olvasom/írom ugyanazt a sort, elszáll minden koncentráció, a guantánamói fogolytáborban arcra szorított törölközős-litervizes vallatás helyett sikerrel bevethető lehetett volna, a teljes al-Akaida hálózatot feldobnám, ha lefülelt merénylő lennék, csak ezt ne.
A választás joga az enyém, ergo elkapcsoltam. Mit elkapcsoltam? Esedeztem bazmeg, hogy kapcsolják el!
Ugyanakkor a Hajós András az a fickó, akivel kötetlen csevej keretében szívesen bedobna az ember pár korsó sört a Habos Oldalban, de én egész biztosan nem (nála) könyörögnék térden állva magánórákért, ha az énektudás fejlesztése kerülne terítékre.
