"Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.
A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja."
A villamosmegállótól tízpercnyi erőltetett menet vár rám, kvázi futás; vesszőfutás. Az egykor „gyomornak” nevezett szervem eltűnőben, valami furcsa lyuk maródott a helyére, lyukasság ami mindent elnyel miközben mégis egyre zsugorodik, snooker golyó az átmérője, méterről méterre érzem a változást, a célomhoz érve valószínűleg pingpong labdányi lesz, hogy hamarosan együtt elenyésszünk, a feketelyuk gyomrom és én.
Gecimód ideges vagyok. Nem tehetek róla, első pillanattól fogva mélységesen gyűlölöm azt a körfolyosós házat, az egész tetves környéket. Többször próbáltam már mindenféle agyátbaszással belőni magam a másik oldalra, keresni legalább egyetlen biztos pontot, talpalatnyi földet amelyen stabilan megvethetem a lában, egyetlen részletet ami szerethető, pár centi színes oázist ebben a sötét, dohszagtól bűzlő depresszív romvilágban. Mindhiába. Az én matt fekete pesszimista objektívemen átnézve, a budai oldal ugyanaz az omladozó, szürkével satírozott világháborús városrész, akár a pesti. Itt az emberek hozzáállásában van a különbség, látni az arcukon azt a maguknak bemagyarázott biztonságérzetet, önhipnózissal kierőltetett fensőbbséges nyugalmat, ahogy ennek az őszhajú nőnek, aki – miközben zsebre dugott kézzel elsietek mellette – éppen ásítozva szaratja meg a piros mellénykébe bújtatott tacskóját a park zöldövezetében. Budán lakni még mindig sikk. A hely, ahol örökös kívülálló vagyok, ahol lenéznek. Vagy csak a paranoiámat járatom csúcsra...
Még két fél forduló, két sarok és megérkezem a kénköves pokol bejáratához, be fogok lépni rajta, a megalázottság hosszú csigalépcsőjén megyek majd lefelé, délutánra elérek egészen az utolsó lépcsőfokokig és még tovább. Az utolsó S.O.S jelet morzézom magamban, rövid könyörgést aminek újra és újra átírom a szövegét. Mindet elpróbálom stílusonként, laza, feszes, fulladozó, hanyag. Késő őszi hideg van, reggelente fájdalmasan az orrlyukakba mar, de nekem sikamlósra izzadt a tenyerem, mert kurvára lámpalázam van és bevallom félek, mi több rettegek, mintha pucérra kéne vetkőznöm valamelyik szombat esti gennyedék tévéshowban, mintha a szájsebészeten várakoznék, hogy behívjanak végre és kiműtsék azt a begyulladt bölcsességfogat, annyira. Túl régóta gázolok térdig a szarban és nem segít, hogy tudom: A lehető legrosszabb helyről várom a segítséget. Elhaló halálsikolyom, ez a mai nap.
Az apámhoz megyek [Vörösen pulzáló, izzó neon betűkkel, Lucifer-i gúnyos röhej a háttérben]
Apám a fösvény: Ha az apámról kellene írnom – ha lenne ilyen penzum – talán azzal kezdeném, hogy a pozitívumokat már nem tudom felidézni, róla hazudni pedig képtelen vagyok. Az olvasóm erre úgyis csak legyintene, hogy ez a RosszeggRamirez micsoda egy megveszekedett fasz, most jön az a blogposzt, amikor még a saját apáját sem kíméli, vagy azt, hogy azért baromi kíváncsi lennék a másik fél véleményére is. De egyrészről tényleg begőzölt geciláda vagyok minden kímélet nélkül, másrészről biztosan tudom, hogy az apámnak nem lenne véleménye, ő még a véleménynyilvánítással is szűkmarkúan bánik, akárcsak az embereknek szentelt figyelmével. Vele minden beszélgetés olyan, mintha kinyitnám az előttem lévő íróasztal fiókját és abba beszélnék bele. Üresen nyeli el a neki szánt mondatokat. Ha létezne Rodin Gondolkodójának az inverze, a szobor az emberről aki elmerengve szarja le.. például a beszélgetőpartnerét, azt róla faragták volna – és rólam ahogy (hiába) dumálok neki, az lenne a nevünk: Apám a (rólam) nem gondolkodó és én.
…
– Láttad a tévében a tüntetést? – a szépen felújított konyhájában állunk, Fater kávéját főzi, pár tojásá.. eh, a hűtőjéből kivett tojásokból, melyek mind-mind a tulajdonát képezik (1. § Ökölszabály a családlátogatások margójára: A külön bejáratú pokloknak ezen baljós szegletei mindenestül az övék, az ingatlan és benne lévő tárgyak tulajdonlása fegyvertény proliországban, könnyen kieshetsz a pikszisből haver, ami automatikusan permanens kitiltásod jelenti; éreztetik veled azonnal, olyan alaposan bevésik a törvényt, hogy aztán a kéróikban minden kurva lélegzetvételednél bűntudatot lesz, lehet, hogy nem kéne olyan helyiségekben sétálgatni, ahol a Fater -félék éppen nincsenek jelen.. nos mindenesetre nem tanácsos..), szóval Fater reggelijét készíti – Mutattak minket a tévében. Alig tudtunk kimenni délután, még BKV jegyet sem vettünk, nem kaptam fizetést, azt várjuk K-val mind a ketten – ügyesen beelőzött, bár kevésbé meglepő, előfordul, hogy a nekünk megírt dialógusok legelején már tisztába szokta tenni a pénzkérdést, vagy a bejárati ajtóban, van, hogy már a telefonban. Miközben erre gondolok ismét megfogadom, hogy hazafelé a vonaton át fogom írni a nevét a telefonkönyvben „Nincs Pénzem”-re, a hozzá tartozó csengőhang a „Ha én gazdag lennék” lehetne. Jaj nehogy elfelejtsem.
– Láttam, mindig nézem az..
– Azt nem láthattad, hogy mennyien voltunk! – közbevág, magamban beszélek. Biztosan megőrültem és ő nincs is, sosem létezett, ahogy az a sötét földszinti luxus verem sem, a pszichiátria hipószagú csempefolyosóján motyogok kócos hajjal. Könnyen lehet, hogy ez az egész fejjel lefelé van és mindenki aki normálisnak hiszi magát valójában elmebeteg és az apáknak nevezett személyekről hallucinál, de igaziból nincsenek apák, mi csak úgy ott teremtünk anyáink hasában és kész, vagy sokkal inkább sehol. A Seholból jöttünk, ebből következően a semmibe tartunk és a szülők a legkegyetlenebb illúzióink arról, hogy érkeztünk egyáltalán bárhonnan, hogy valaha tartoztunk bárkihez. Az őrültek egész világa alapjaiban ennyire téves elképzelésre épül; nélkülözhetetlenek a tépelődős, önmarcangoló mélyfilozófiai alapok az ilyen posztoknál – Azt nem láthattad, hogy mennyien voltunk! Nemsokára vége az egésznek – lassan végignézek rajta, fiatalban bizonyos fényképeken kiköpött Harrison Ford volt, a gyerekkori haverjaim szerint élőben inkább Charlie Sheen. A filmszínész kompatibilis arcot, mára szétnyomkodott gyurmává formálta át az élet, a nem túl magas testet ólomsúllyal préselte centiméterekkel összébb. Nem ugyanarról az életről beszélek ami nekünk, túlélőművész csatornapatkányoknak a sírfeliratunkat szokta felvésni szépen komótosan betűről-betűre. A 'csajok-pia-elvonókúra' háromszögben tengetett „életről”.
– Ennek sosem lesz vége. Miért lenne? Mert délután kimentetek a perecárusok közé fejet csóválni? – azzal, hogy őszinte mertem lenni jobban elbaszom az elbaszottnál, igaz már el volt baszva két mondattal előbb, végül is mindegy – Figyelj, az van, hogy kaját kéne vennem, meg két vonatjegyet, össze kell szednem legalább három-négyezer forintot és irány az új melóhely vagy.. vagy nem is tudom mi lesz bassza meg, tele a faszom az egésszel. Csirketelep meg ilyen melóink vannak, inkább éhen döglöm mintsem folytassam. Elegem van abból a brigádból, a márianosztrai meg a szegedi Csillagbörtönből. – iszonyatos robaj: sziklák és hegyláncok gördülnek le felváltva a mellkasomról, már az sem érdekel, hogy nem ad ruppót sem, a lényeg, hogy túl vagyok a saját produkciómon (morzekód laza-hanyag stílusban, a közönség állva tapsol).
– Mondom, hogy engem sem fizettek még ki, talán kétezret tudok adni, majd ki kell menni a bankautomatához. A tüntetés fontos és mi legalább mi ott vagyunk, szervezzetek jobbat – az ország válaszát hallhattuk, ha nem tetszik kreálj jobbat, rendezz jobbat, írj jobbat, ezek azok a tipikus párszavas érvelések amelyek csírájában fojtanak el mindennemű kritikai megnyilvánulást, semmire sem mondhatod ki büntetlenül: ez egy fos. Retorzióként tömegek élére állítanának, rendezői székbe löknének, tollat adnának a kezedbe, és röhögnének azon, mennyire nem megy neked (sem) ejej. Kivételesen nem haragszom meg a klasszikus prosztó leegyszerűsítésért, jelenleg a hála diszkréten lobogó lángja melengeti a szívem, hiszen figyelt arra mit mondtam.
– Az nem az én dolgom. Legalább nem szavaztam rájuk, sőt megtettem azt a szívességet ennek a társadalomnak, hogy senkire sem. Ennél többet, akkor tehetnék, ha magam indulnék a választásokon. Bár jelenleg túl üres a zsebem ahhoz, hogy tisztességes hazafiként cselekedjek. Gazember lennék magam is és jobban túllőnék a célon mint az elődeim, nem valószínű, hogy leállnék a faluszéli stadionoknál, kisvasútnál, haveroknál, bárminél.. – permbann blogger for president.. inkább ne szavazzatok rám – ..”A közjóért!” felkiáltással maradok ki ebből a buliból.
– Nem jössz ki velem az újpesti piacra? Motoros narancsfacsarót kéne vennem – más talán furcsállná azt a gőgös arckifejezést amit most vág, de ez annyira ő, hogy a személyi igazolványában lévő képet azonnal le kéne cserélni erre. Szándékos támadást indított övön alulra. A jobb ökle az ellentmondás, a bal a hivalkodó gizdaság, a célpont a maradék önbecsülésem ami megsorozott boksz-körteként himbálózik előre-hátra. Érzem, hogy szart sem érek, a világ legkisebb bolhájának apró seggén a pattanás, az vagyok én ott. Mikroszkóp legerősebb nagyításában láthatod, ahogy ingegetek feléd [héliumot szívott cérnahangon]: "Helló!"
Narancsokat facsartatni konyhai robotgéppel. Lám a kapitalizmus diadala! Eljátszom a gondolattal, hogy felajánlom szolgálataimat, sapkámba gyűjtött fémpénzekért cserébe kézi erővel csinálom minden reggel hatkor, a vitrin literes üvegkancsóját valószínűleg hamar megtölteném.
– Mikor?
– Ma! Mit tudom én.. Két óra múlva.
– Oké. Elhoztam a kábelt a tévédhez, ja meg amit mondtam, a kabátot. Nem tudnál rá vevőt? Nem kell valakinek? – lehetetlenek sorozatát cselekszem ma, a pinceszintről minősítettem lejjebb és lejjebb magam, beszólok a tűntetősdire, aztán vezetékeket ajándékozom, mielőtt házaló cigány árussá maszkírozom magam. Dik' ócsó' távcső-késkészlet ezerötért kell e' gecó'?
– Már láttam, túl nagy, nem K mérete. Majd a hétvégén megyünk ki a vásárcsarnokba. Szeretitek a hurkát? – isten nem kegyelmez a lúzereknek, a mocskos domina, a tetőtől talpig lakbőrbe öltözött szadista úrnő, a magassarkújával a hátamat tapossa és röhög ahogy nagyokat nyögve a kíntól a kegyelméért esedezem. Ez a szívfacsaróan szocreál hangzású közkedvelt élelmiszer a legújabb ígéret apám listáján, egyszer poénból felírtam amire első nekifutásra emlékeztem, végül két oldalt firkáltam tele a spirálfüzetben nem teljesülő „adományok” lajstromával.
Apám a fösvény II. rész, A reményárus: Apám nem az a fajta szokásos nyeretlen kezdő fösvény, aki úgy intézi, hogy szembetűnő legyen azért hagy alámerülni az Élet latrinájában mert a segítségnyújtásnak anyagi vonzata van. Nála garantáltan el sem jutsz eddig a pontig te tarháló kis béna pöcs! Ezt a várat nem fogod bevenni.. Fater -félék igazi mókamesterek és már előre felkészültek az előadásra, bemaszatolják az arcát, koldusbotra batyut kötnek, hogy egynek tűnjenek a csórók közül, miközben hébe-hóba sokmilliós vagyonukkal kérkedve majd azért ígérgetnek, a megalázó ígéretekre ráígérve az ígértek matrjoska babáját rakosgatják egymásra. Fater nem is számolja az idejét milyen régóta használja ezt a felemás szegény-gazdag-szegény színjátékot, mint módszert, mint galád kibaszást direkt nekem/neked, persze akik ismerik mind tudják róla, hogy mindig is a Gazdag Zsugoriak Klubján belül ahhoz a kis létszámú csoporthoz nyert örök tagsági igazolványt, akik inkább eltaxizzák, elpiálják, elzabálják, elszórják és felgyújtják majd le is pisálják a hamuvá égett pénzkupacot, csak adni ne kelljen.
Apám a vadiúj konyhapultja fedezéknél marad, rövidke szárazkolbászt vág hajszálvékony karikákra, sebészi lézerkéssel sem lehetne precízebben, ennél fillérbaszóbb, spórolósabb vágástechnika egyszerűen nincs. Megkínál a kajájával, de passzolom, a vágódeszkáról véletlenül leejt néhány darabot a padlóra. Az előszobai lépcső alatt bujkáló háziállat erre a számára lottó ötössel felérő mázlira várt, laposkúszásban oson át a szobán, az ajtóban idegesen toporog, minden mozdulatáról süt az alázat: „elnézést, hogy élek”. Rutinos játékos. Végül kiérdemeli a falatot. Az öreg keverék kutya a járólapot összenyalva habzsolja be a szétszóródott kolbászdarabokat, kettő vagy három karikát, apám megvetően néz le rá. Újabb legyőzött hever Fater 1.1 lábainál.
– Akkor tudtok vigyázni a kutyára tavasszal? – kérdezi, az arcára kiült undorral vegyes felsőbbrendűség lassan kezd csak leolvadni az ábrázatáról.
– Ja persze – mondom és rohadtul nem örülök, pedig bírom ezt a csöves kutyát, elvégre mi rokonlelkek vagyunk – Mit is mondtál? Hova utaztok?
– Franciaországba. Amolyan előnyaralás.
Bemegyek a nappalijába és a tévéállványa hátuljánál matatva elkezdem átcserélni a régi kábelt az újra, mellettem a komódon Az Írógép.
Apám apja: Atyai nagyapám író volt, alkoholista író. Akire mostanság úgy emlékszem, hogy nem volt sem feltűnően kibaszott jó, sem vérlázítóan rossz a szakmájában. Visszatekintve a munkásságára, a 2000-es évek groteszk kaleidoszkópján vizsgálva tisztes iparossá szelídült, kurvára biztos vagyok benne, hogy pont erre az esetre tartalékoljuk eme jelzős szerkezetet, tisztes iparos. Van ilyen mindenféle kategóriában, miért ne lenne írókból? Végtére is a saját korszakában brillírozott. Be kell vallanom, valójában néha egész remek novellákat gépelt arról a nagy büdös semmiről, nihilről, amelyben közös dögszagunkkal árasztva rohadunk. Apám Faternak hívta őt, a fejében oltár épített ennek az masszív írói vénával rendelkező embernek akivel sorsuk több ponton összefonódott. És a fennhangon hirdetett hitvallásuk úgyszintén közös, hiszen mindketten büszkék voltak rá, hogy márpedig ők egész életükben szartak mindenre és mindenkire. Aztán a lelketlen író az egyik piálás után józanodóban szívrohamot kapott és belefejelt egy tányér levesbe, amint a homloka elmerült volna a meleg zöldséges lében, abban a pillanatban meghalt – legalábbis én mindig így képzelem el, ilyen gyorsan, megalázóan váratlanul, filmszerű utolsó mondatok, velős monologizálás nélkül. Ekkor apám elkezdte Faternak szólíttatni magát. Az iszákos novellaíró imidzséből a húgy és borhányás szagától bűzlő balonkabátot is eltulajdonította. Az öreg, antik írógépét kirakta a saját polcára szobadísznek, persze az előbbi faszság csak jelképesen értendő, vagyis évről évre jobban alárendelte magát az ivászat tömegsportnak, az utóbbi kellék már ténylegesen. Az írógép frankón. Íme egy konzervált darabka a Fater 1.0 lelkéből, mint kiállítási tárgy! Mindenki megnézheti. Csak tessék, csak tessék, erre megtekinthető az egyes számú bizonyíték: Az Apám Író Volt!
...
Visszafelé a piacról útba ejtjük azt a monstre könyvtárat, ahogy sejtettem. A hátsó teremben megállva végigsimítom az egyik könyvespolcot, kétségbeesetten jár az agyam (pénz, pénz, pénz.. most mi a fasz lesz?) a natúr falap vékony porrétegén végigszántó mutatóujjam előtt hosszú sornyi azonos oldalborítójú könyv, a teljes C. B. életmű bent van. Apám állát vakarva nézelődik.
Apám Charles Bukowski: Bukowski tagadhatatlanul legnagyobb húzása a sallang nélküli fogalmazás az iszákos vén strici hetvenkedéseiről, alteregója Henry Chinaski mindig a legtöményebb whiskyt issza, a legjobb lábú nőt bassza, a legnagyobb pénzt nyeri (lovin), a legtöbb munkahelyről rúgják ki. Háry János vidám anekdotás kötetei, ha egyet olvastad, mindent olvastad. A fosfoltos alsónadrágok és a klasszikus amerikai hatos kartonsörök mámoros szuperhősét Bukowskit, a Tejútrendszerben egyedül apám veszi komolyan, olyannyira, hogy nagy piálásai idején egyenesen a magyar verziójakét tekint önmagára.
…
Újpest kimerített, kaptunk villanymotoros narancsfacsarót (lecsúsztam a narancslé bizniszről), és a piac lehangoló bódévárosának egyik jelentéktelen büféjében megebédeltünk. Apám kikölcsönzött nekem három könyvet, szellemi nassolásnak szánta a bezabált sajtos-tejfölös lángos utánra; ő fizetett, szóltam, hogy nem bírom tovább, kihagytam burkolást teljes napja, esetleg a kultúrmaraton & a kardinális narancslé készítő robotgép vásárlás közé beszúrhatnánk a kajázást, vagy hívjunk mentőt, valami legyen.
Pár percet tanácstalanul téblábolok az előszobájában, rövidet sípol a kaputelefon(ja).
– Megjött K. Utána mi megyünk el – a felette kipattanó képregény szövegbuborékba az van írva: „Lehet elhúzni a beledet barátocskám”.
K ahogy belép elfeledkezik arról, hogy nem a vakok és gyengén látók intézetéből ugrottam át kéregetni, amint rám néz elfintorodik, a másodperc törtrésze alatt korrigál, elrendezi a vonásait, most túlzott mosoly ül ki az arcára, amikor így csinál attól mindig beszarok, mintha egy csapat vicsorgó zombi ugrana a látóterembe.
– Jaj de régen voltál nálunk, jó hogy feljöttél végre Budapestre – kettő darab puszit ad a levegőnek, jobbról-balról, véletlenül sem ér az arcomhoz, ahogy a hollywoodi filmsztárok szokták egymással a vörös szőnyegen, az ő feje mellett megjelenő gondolatfelhőből azt olvasom ki: „Szerintem te egy szánalmas seggfej vagy!” K nagy mutatványa annyira hatásos akár egy elhibázott jedi trükk. Grófnői manírosság mögé rejtőzve próbál udvariasan kedvesnek látszani, de már rövid idő után alattomos méregként csöpög ki belőle a vegytiszta megvetés.
Apám felesége: Túlzás nélkül állíthatom, hogy Ő a karakter akiről a kiskori rémálok születnek, a gonosz boszorkány akinek vérfagyasztó gúnykacajára felriadtunk az éjszaka közepén. A mesebeli vezérgeci lenyúzott kölyök dalmaták bőréből készíttetett magának földet súroló tarka szőrmebundát, abban jár el a gyermekzsúrokra – itt sincs happy end, néha még várom, de már egyre kevésbé hiszek benne - ne szépítsük: hátha megtér bizonyára hasonlóan ultrajófej/meggyőződéses filantróp őseihez. Egyébként csak egy átlagos irodista, aki a jó képességű intellektuelt eljátszva mindvégig blöfföl, egyetlen kevésbé jelentős kártya lapul a számtalan értéktelen papírfecni között a kezében: hogy ő egy átlagos irodista. Nem írhatok róla többet, már mindent leírtam amit valaha is le (nem) fognak róla (le)írni.
– Húúú, gyorsan iszom egy teát! Nem kértek? – az örökégő varázscigaretta, és a forró tea negyed gerezdnyi citromdarabkával decensen a csésze szélére tűzve, ezek már K kellékei. Az arany „Lord Nelson” feliratú apró dobozból felcsípve a filtert nekilát a védjegyének számító ceremóniának. Érdekes, hogy teamárkáknak mindig olyan neveket választanak, mint Sir Lipton, Lord Nelson. Mintha nem is lehetne máshogy hódolni a teaivás szenvedélyének, csak nagyon angolul. Én K-t látva, K márkás teát akarok. Maga Lord Nelson sem kortyolgathatna hitelesebben abból a csészéből gigászi csatahajójának tatján félterpeszt állva, úgy dacolva a viharos széllel a habos kékségbe letekintve az árbockosarak körül köröző sirályok rikoltásaival a háttérben. Lord Nelson (is) egy senki.
K az K.
– És a bank mikor lakoltat ki a házból? Tudtok már valamit? – kérdezi teáját halál nyugodtan szürcsölgetve. Sátánszarva van, patája van, villás végű csóváló farka van.
K az K.
…
Késő délután a bankautomatánál állunk mi hárman, a Fater 1.1, a gonosz K, és én a lúzer „ismertebb néven Patkány”. Reménykeltő zizegés az ATM-nél, apám sóhajtozása miközben a kabátjával elrejtve a kezét pénzt számol, gonosz K gonoszan izzó cigije, percek alatt egyik a másik után.
Kétezret ad, vagy hármat?
