Egy szociálisan érzékeny rendszer átmeneti segélyének nem fiktív(!) története. Helyszín: valahol Szolnok felé félúton.
Az előző évek slágerét az átmeneti segélyt, maximum három havonta lehetett megigényelni az önkormányzattól. A beadványt követő három hét után jogos örömmámorral fogadott villogó „mission completed” felírat egy családnak általában hét, de inkább ötezer forintot jelentett. Váratlan cselként ezt az összeget nem mindig abban formájában lehetett átvenni amivel például fizetni szoktak a környékbeli kisboltok kasszáinál is. Nem. Ilyenkor a helyi Család(nem)segítő Szolgálattól kiküldtek egy felügyelőtisztet, aki kibiztosított zsebszámológéppel, államilag tömött pénztárcával és összehúzott szemöldökkel felfegyverkezve kísérte ki a helyi hipermarketbe a kedves rászorulókat.
A második csellel itt szembesült a pórnép: a választható élelmiszerek listája erősen limitált. Húst a hentespultból ugye nem, mert külsős húsipari céggel nem állt szerződében az önkormányzat, szeszes-italt és dohányárut szintén nem (ez utóbbi kategóriák érthető megfontolásból nem kerültek a listára, pipa), ami ellenben már nehezebben feldolgozható volt, hogy édességet és kávét sem, mivel ezek idézem „élvezeti cikkeknek számítanak” (Te csak ne élvezz! Éérteem?!). Sőt, higiéniai termékeket sem. Erre viszont már végképp nem sikerült racionális magyarázatot kikövetelni. Azóta megoldatlan X-aktás fájl lett belőle.
Néhány nagycsalád kiskorú tagjánál eltörött a mécses, amikor kiderült, hogy sajnos a zacskó túrórúdi aznap mindenképpen a polcon marad, de a felügyelőtisztet nem lehetett holmi kövéren csordogáló gyermek könnycseppek látványával korrumpálni. Ilyenkor csak mellényzsebből előhúzott egy „a szabály az szabály”-t...
Így volt. És már így sincs, sehogy sincs.
