Már-már Twitter kompatibilis cselekményleírás következik, a lakonikus terjedelem bőven több és jobb, mint ami John Wicknek valaha is járna: Szar/szomorú dolog John Wicknek lenni manapság. Meghal a rákos feleséged, a tőle kapott kutyádat pedig legyilkolja az orosz maffia (az amerikai filmek erős akcentusú orosz célpontjai reneszánszukat élik, most az elhagyhatatlan fekete bőrkabátos gengszter köntösben) ráadásul még a veterán 69-es Ford Mustangodat is lenyúlják, de te gránitlap keménységű fickó vagy, a visszavonult hírhedt bérgyilok, kíméletlen bosszúállásod közben egymagad body count rekordokat döntesz meg (elhalálozások száma John Wick által 76 fő, plusz 8 fő és 1 kutya).
Lehetetlen kategorizálni, komoly, esetleg akció-paródia ötvözet.. Megválaszolatlanul hagyja a kérdést: mégis mi a fenét akartak felvállalni, hangsúlyossá tenni ezzel az almacsutkáig rágott banális közhellyel, most 2015-ben? Egyetlen plusz pont, hogy infantilis akciójeleneteivel a film időgépbe ültet, a felhőtlen óvodáskor homokozós-csúszdás napi rutinjába repít vissza, ahol még a főprogram abból állt, hogy ma te jedi leszel, én sith, holnap te cowboy, én indián [kezéből pisztolyt formál és lövöldöz, tenyéréllel karatézik, eltúlzott ütést, lézerkardozást imitál]. Steven Segal az aikidós harcművész színészóriás teljes mimikai eszköztárával felszerelt egyarcú Reeves (A Matrix öntudatra ébredt irodistájaként, Neoként volt egyedül a maga decens keretei közt megmaradva relatíve badass, minden más ilyen irányú kísérlet kudarcba fulladt) által formált igénytelen John Wick karakter hitelesebb lenne szakadt, mosdatlan homelessként. Fegyvermarkolatok helyett, papírzacskóval takart kommersz rövidital üvege illik a kezébe, feszes akció-pózok helyett kifőzdés sorban állás, beavatott gyilkosok számára fenntartott spéci luxuslakosztályok helyett, napilapokból hajtogatott fekhely eldugott sikátorokban, rozsdás tűzlépcsők és meggyújtott lemezkukák szomszédságában. Keanu Reeves karrierjében ez a szakasz könnyen átválthat egy John Waynesedési folyamat – már nem is annyira – kezdőpontjává, ahol a hiteltelen mű-vagány figurát minden jelenetben el kell adni és kötelezően minden sarkon memorizáltatni a nézőkkel: Ő kemény csávó, Ő kemény csávó! Nem fogja a golyó és tenyéréllel is egy ütésből halálos.
Chad Stahelski az ijesztő trend következő darabját gyártotta le, méghozzá debütáló rendezőként így első nekifutásra. Egy újabb egylapos forgatókönyvből készült fegyverpornó bámulása szotyolázással egyenértékű egyszerű örömökkel kecsegtet, ami sajnos több mint elegendő jelenleg – mozitermekben sokszorosan bizonyított tény.
Fárasztó. Fájdalmas. Súlytalan. Kiszámítható. Nem kemény. Nem laza. Nem vicces. Minden belemagyarázás ellenére képtelen görbetükröt tartani, műfaj-parodisztikus húrokat pengetni.
Egyszerűen az ami. Évtizedeket késett, rosszul koreografált akciójelenetekkel beborított a „film után törlődik az élmény” lövölde, ami egy korszakkal korábban videotéka polcoknál előkelőbb helyre sosem kerülhetett volna.
10/2 és ebből egy pont csak és kizárólag Marlyn Manson Killing Strangers-ének érdeme (ami önállóan 10/10 pont).
