Régen, pár évvel ezelőtt, havonta jöttek a korrupciós ügyek, a legalizált kifosztások, bizonyos társadalmi rétegek megalázása, később hetente, majd naponta, most óránként. Olyanná torzult, olvadt a magyar valóság mintha mindannyian egy John Waters rendezte bizarr polgárpukkasztó komédia szereplői volnánk, mint a Rózsaszín flamingókban, ahol két család verseng ki tud gusztustalanabb gaztetteket elkövetni. Magyarországon éppen az egész ország versenyez, a köznép (többnyire a kijelölt virtuális nyilvános vécékben mérkőzik meg: rasszisták, liberálisként besorolódottak, zsenik és ostobák, demagógok, kétbites véglények, vagy dölyfös díszmagyarok), a politikus Cosa Nostra, hogy az ingerküszöb feltornázásaként mi férhet még bele, szappanért lehajoltatva és a seggünkben két kézzel kotorászva mekkora fájdalmat viselhetünk még el (akármekkorát, nincs végpont). És opció nélkül bármit lehet. Az „ellenzék” gyógyíthatatlan impotenciában szenved, amikor meglátom, hallom a híradóban Kunhalmi „Ez elfogadhatatlan!” Ágnes, vagy Tóbiás József tőmondatok szintjére redukált műfelháborodás reflexióját az aktuális kormányzati korrupciós pofátlanságnál, már tudom: semmi remény és ezek tettestársként direkt erre játszanak. Teljesen nyilvánvaló, hogy a pisameleg vízben szívesen lógatja lábát az egész ország – inkább. Bármilyen más demokráciában kő kövön nem maradna, ami máshol utcai riotból kiinduló forradalom, Magyarországon csak fejcsóválás, homlokráncolás, enyhe rosszallás, néhány fős nevetséges ál-tüntetés (például az Orbán rezidencia előtt az Együtt demonstrációja, 2013-ban), infantilis ellenplakátolás.
Már csak remélnem kell, hogy a következő választásokat követően legyen végre hivatalos a jobboldal (& ájtatos keresztények) és a Bocskai mellényt húzott szélsőjobb koalíciója. Nyíljon hát meg a pokol legmélyebb bugyrait feltáró új teleportkapu!
Főnixként éledjenek újra régi hagyományok, majd rögtön ötvöződjenek újakkal, lehessen majd ülni kmk-ért, hogy a kopasz negyvenkilós gyerekek/a pirospozsgás sörhasú puhányok belekóstolhassanak az általuk oly' áhított militáns feelingbe, hogy méltóképpen kiszéledhessen a közrabszolgamunka-program, hogy letépett széklábakkal, vasrudakkal verjenek agyon a lincselő B-közép falkák mindenkit, aki bármilyen szinten más, aki nem tudja, nem képes kellőképpen reprezentálni a nagy nemzeti életérzést – bármit is jelentsen az.
Aztán, amikor bugyogva-forrva örvényként süllyedt el a teljes magyar társadalom az izzó gyűlölet lávatengerében.. nos, talán akkor, megszűnik a közösségi oldalak parttalan ostobaságaiban pancsolás, a fotelforradalmárnak álcázott, valójában „homokba dugom a fejem” hozzáállás, a kibaszott közöny, össznépi gyávaság (hungarikumabb mint a gulyás).
Talán itt is csak úgy születhet új, ha előtte minden elpusztul.
