Ezt is csak azért mondom így bele a pofádba, mert te gyűlölsz mindenkit – hangzott el a kegyetlen mondat, mintegy végső tőrdöfésként a mellkasom közepének szánva. Ám nem ért, már nem érhetett létfontosságú szervet.
Igen gyűlöllek, gyűlöllek titeket, gyűlölöm magamat és gyűlölet, éljen az édes gyűlölet! Mert már tisztán látom milyenek vagyunk mi átkozott magyar emberek, tárgyi bizonyítékom rá ez a blog. Minket csak Jézus szeret, ő, a nagy mesekönyvnek karikatúra -szerűen joviális lakója.
Nagyanyám nevelt fel, töltötte be annak a bizonyos családi olvasztótégelynek a szerepét, akinek jelen kéne lennie minden egészséges egységes családban, akkor még voltak vasárnapi közös ebédek, boldog karácsonyok, szóval igazi hagyományaink és ő volt az akihez lehetett fordulni bármivel, bárhol, főleg bármikor. Aznap amikor meghalt, az olyan volt mintha maga Isten halt volna meg, vele halt a szeretetünk és – mint később kiderült – hajszálon függő összetartásunk. De visszagondolván mindegy volt, mivel később az életem ugyanolyan pokollá lett mint amivé a családom vált és vica versa, magam is aprópénzre váltottam volna ezen erényeket (is). Mert amikor kitörtek az „egymás hátába basszuk a nagykést, szemtől szemben mosolygunk” és a „kibeszélünk, ha nem vagy jelen” gáncsoskodó állóháborúk, onnantól én lettem ennek a gusztustalan szavannának az első számú hiénája, a hírhedt dögevő, aki a jellemességet sutba dobva és megölve magában mindent ami érték, hátrahagyva szinte minden emberit, bármit megtett az életben maradásért. Közismert voltam arról, hogy az őszinteség lapot is kitéptem a szótáramból. Mit kitéptem? Becsületkódexem minden egyes oldalával módszeresen kitöröltem a seggem. Közben szintén sunyin mosolyogtam, ahogy a többiek, az egyértelműen gúnyos megjegyzéseket – ha voltak is – elengedtem a fülem mellett (ahogy a többiek) önként beálltam ebbe a hányingerkeltő sorba és sokszor szánalmas előnyökért cserébe kibeszéltem azt, akit éppen érdemes volt kibeszélni (ahogy a többiek). Közben végig kegyetlenül fájt, hogy nem lehetek önmagam, nem ordíthatom a világba: Basszátok meg! Basszátok meg a mű empátiát, az álszenteskedés, azt az együttérzésnek sminkelt magasról leszarást, a kamu karitatív életerezéseteket, miközben valójában katasztrófa turistáskodni jártok egymáshoz, nevetni az elkerülhetetlen bukáson!
Mindezen lélekromboló elfojtás, önalázás ráadásul hiába, a semmiért, így is sorra elveszítettem amim volt – beleértve még az elhasznált perselyként összetört emberségem legutolsó szilánkjait is. Aztán a mélyrepülésem végpontjához közeledve megfáradtan, megpihenve a következő kolosszális átverés és kollektív alakoskodás között rádöbbentem, hogy nincs miért így csinálnom többé, hiszen annak az embernek akinek már semmije sem maradt, félnivalója sincs többé (egyébként Szolzsenyicin írt már valami hasonlóról, de nem onnan nyúltam, ne csináljunk már úgy mintha művelt csávó lennék könyörgöm..). Nagy árat fizettem ezért a tanulságért, majdnem belebetegedtem az évekig tartó kimondatlan, fortyogó gyűlöletbe. Majd hirtelen, kitörő vulkánként küldtem el mindenkit a faszba. Kinyitottam az ócska kis kempingszékemet a saját külön bejáratú apokalipszisem kellős közepén és kényelmesen hátradőlve kiélveztem, ahogy jobb lett, pont olyan jó, ahogy egykor álmodoztam róla.
Hogy mi a különbség közted és köztem? Én újra megtanultam bátornak lenni, amióta Te vagy Svájc, amióta csalárd módon a pártatlanság látszatát kelted, miközben látens gyűlölködsz, nem vagy hajlandó kiszállni ebből a körforgásból, már azt sem tudod, hogy mit jelenthet ez a szó. Nem mered.
A legtragikusabb az, hogy egyedül velem lehetsz kíméletlenül őszinte..
