„– Mi a helyzet, Frank? Láttad tegnap este azt a köcsögöt az Amerikai Szupersztárokban?
– Mit?
– Tegnap este. A köcsögöt az Amerikai Szupersztárokban.
– Nem... Úgy értem igen, véletlenül láttam. Nem nézem az Amerikai Szupersztárokat.
– Nem nézed, de őt láttad. Na persze. Miért? Többet érsz annál, hogy megnézd?
– Igen, többet érek annál, hogy megnézzek egy karaoke versenyt tele tehetségtelen idiótákkal.
– Haver, ezt azért így nem jelentheted ki. Néhány kölyök azért elég tehetséges.
– Nem, ez nem igaz. Néhányuknak valóban egész jó hangja van, ami nem ijeszti meg a kislányokat és az öreg néniket.
Képesek sorba állni egy stadionnyi hozzájuk hasonló reménytelenül összezavarodott emberrel. De biztosíthatlak róla, hogy tehetségtelenek.
– Na ja. De fogadni mernék, hogy legalább 32 millióan vannak, akik vitatkoznának ezzel. Mert ennyien voltak, akik szavaztak a tavalyi döntőben.
– Bárcsak egy feltaláló zseni lennék, aki át tudná alakítani a telefonokat egy olyan bombává, amit az Amerikai Szupersztárok szavazatokkal lehetne élesíteni. A robbanás megjelölné az arcokat. Így tudnám, hogy kivel nem érdemes beszélgetni mielőtt egyáltalán megszólalna. Ránéznék és azt mondanám: Nem, neked nincs semmi értékes mondanivalód.”
...
"A legsekélyesebbet, legostobábbat, legaljasabbat és a leghangosabbat jutalmazzuk.
Már nem létezik tisztesség. Nincs szégyenérzet, és nincs jó vagy rossz. A lehető legrosszabb emberekre nézünk fel és ünnepeljük őket. A hazugságok és a félelemkeltés rendben van, ameddig csak pénzt hoz. Egy olyan nemzetté váltunk, amelynek jelmondata gyűlöletet kelt mindenkiben.
Elvesztettünk mindent, ami jó.
Elvesztettük a lelkünket.
Mivé váltunk? Fogjuk a közösség leggyengébb tagját és nevetség tárgyává tesszük. Szórakozunk rajta. Ebből űzünk sportot.
Addig nevetünk rajta, amíg inkább meg akar halni, mintsem, hogy velünk kelljen tovább élnie."
God Bless America
Egy magamfajta rohadék kevés szabállyal dolgozik, ezt viszont vastagbetűvel véstem fel, úgy szól, hogy szellemi fogyatékosokon, elmebetegeken nem nevetünk, akármit cselekedjenek.
Szombat este itt már nem (csak) erről van szó, ezért is nem illeszkedik hajszálpontosan a poszthoz a God Bless America és ezért is nem kínos könnyezve röhögnöm azon, hogy mi, Kelet-Közép-Európa labdával egyensúlyozó cirkuszi fókái már három összefüggő mondat hiba nélküli felolvasását egyedülálló produkcióként akarjuk eladni. Ahogy egymás felgyújtását és tökön rugdosását (valamivel rétegezettebb formában a Jackasséknak nagyon bejött annak idején), a pucérságot, vagy már szinte a lélegzetvételt. Minden fellépő – elmeállapotától függetlenül – kellően otromba kísérletet tesz az aranyjegy megkaparintásáért, ez a belépő az Örökös Tizenöt Percek Városába. Jogos, azon az ajtón amin most kézzel-lábbal dörömböltök nálatok fosabb emberek is bebocsátást nyertek.
Tinédzserkoromban egy kellemesnek mondható vidéki kertvárosnak voltam a lakója, ez a gondtalan élet kicsiben és sokkalta halványabban, de az amerikai filmek feelingjére emlékeztetett. A motorozáson és köztes piálásokon kívül persze kibaszottul untunk magunkat. Néha annyira, hogy elméleti fogadásokkal csesszük el az időt, biztos sokan lepörgettek már hasonlóan mély beszélgetéseket, olyanokat, hogy mennyiért innál meg egy pohár pisát, öt rongyért (akkor komoly összeg volt) kiadnál el nevetséges állathangokat a két legjobb csaj előtt az utcában és a többi.
2015-ben ez az ország a modern csomagolásba bújtatott tehetségtelenségkutató versenyeken, a kamerák kereszttűzében örömmel iszik ki egy marmonkannányit abból a vizeletből, amiből mi a haverommal tizenévesen sosem húztunk le egyetlen kortyot sem. Bár bevallom, ha szorult volna belém bármi exhibicionizmus, most, végső elkeseredésemben már én is megtenném veletek együtt.
Én nem/sem ambícióból, celebségből. Sosem akarnék ennek a médiafertőnek a legújabb marionett bábúja lenni, én szintén abba a rohamtempóban bővülő táborba tartozom, ahol szigorúan a túlélés érdekebében játszanak.
