Kibaszott egy nap, amint belépünk a vidéki művelődési ház ajtaján, már tudom, hogy legalább másfél órára elvesztünk, az a hájas öreg.. az a száztíz kilónyi tömény rosszindulat a poroltója mögött vár ránk. Minden évben büszkén kiteszi az asztalra azt a nejlonszatyorból előhúzott poroltót, ez a szakmája egyetlen trófeája, egy piros színű, horpadt oldalú porral oltó készülék.
A tízből nyolcan jöttünk el a munkavédelmi oktatásra, körbeöltük a több darabból összetologatott rögtönzött óriási asztalt. Csendben aláírunk, egyik papír a másik után. Név, utána két betű „KM”, az írott zsidócsillagunk, annyit tesz: közmunkás. Amint végzek a sajátommal végignézek magunkon. Ruházatunk összeállításánál Mr. Nyomor volt a stylist, a Világvége kifutóján ilyen a divat, tarkára összemosott tréning felsőre rálógó kantáros nadrág, kopott kapucnival, levágott ujjú kesztyűvel, kétezerforintos műanyagtalpú piaci cipővel, itt ez a trendi. Bármelyik modern poszt apokaliptikus drámában statisztálhatnánk.
Az öreg puffadt öklével rácsap a rozoga asztallapra és kérlelhetetlenül belekezd, Hitler, Gáspár Győző és Dr. Csernus szendvicsszexéből született szónokot hallhatjuk előadás közben, egyenesen rám néz – jézusom, mi a francot akar pont tőlem? – és elkiáltja magát:
– A múltkor megláttam, hogy a szippantós kocsiban két gyereket is vittek! Erről beszélnünk kell, erről IS! Maguk meg.. na a maguk fajtája, SEMMIÉRT nem állnak ki.
Egyébként is ki tudja, hogy mit kell akkor csinálni, ha a munkatársa elájul? NA MIT? Maga tudja? MONDJA! – rábök valakire. Ezzel bevetésre került a repertoár, mutogatás és ordítozás, őrült csapongás a témák a között, megdöbbentő hangsúlyozás, az öreg teljes pedagógiai fegyvertára kimerítve az első puskapor ellövésével.
– Hát őőő. Kihívom a mentőket.
– ÉS HOGY HÍVJA KI? Mi van HA NINCS TELEFONJA? TUDJA? NEM TUUUDJAAA! – már látom, hogy ez nem lesz jó, most valamiért hülyébb a hülyénél is, ma fokozza az öreg a dolgokat.
– Keresek egy telefont uram.
– ÉS HA nincs TELEFON? AKKOR mit CSINÁL? MAGA SE TUDJA!
Valaki közbeszól – Megállítok egy autót és megkérem a vezetőt, hogy segítsen.
– MEGÁLLÍTJA?! NA TESSÉK ÉN vagyok az autós, ÁLLÍTSON MEG! MIT MOND? NEM ÁLLOK MEG! ÉS HIÁBA HÍV MENTŐT ÉRTIII? Annyian szórakoztak ötéves gyerekek a mentők és a tűzoltók kihívásával, hogy MÁR NEM MENNEK KIIII! Én maguknak akarok jót, szóljanak ha nincs munkaruhájuk. Tudják mi lesz akkor, ha RÁESIK A NAGYLÁBUJJUKRA EGY TÉGLA?! TUDJÁÁÁK mi lesz akkor? ODA AZ EGYENSÚLY ÉRZÉK! Egy életre kiesnek a munka világából.
Behunyom a szemem, de baromi szorosan, kinyitom, a helyzet változatlan, ez tényleg megtörténik.
– A másik téma amiből már nagyon elegem van a devizahitelesek! Nem tartott senki fegyvert a fejükhöz NEM?! Miért fizessek én többet, mások miatt?
Miközben őrjöngve vagdalkozik egyre homályosabb lesz a külvilág, fokozatosan halványulnak a kontúrok és én kezdem (tényleg) fosul érezni magam, ijesztő magasságokkal és mélységekkel rendelkező érzelmi hullámvasútra ültettek fel, beszíjaztak, leláncoltak és megkötöztek egyszerre, nincs kiszállás: megalázottság, düh, szomorúság, derű és legvégül a félelem mindentől. A kitörni készülő pusztító erejű röhögőgörcstől amibe aztán a végén infarktust kapok és belehalok, majd ugyanez, csak abbahagyhatatlan ordítással, sírással. A vége mindig az, hogy látom ahogy szakavatott kezek próbálnak újraéleszteni, de hiába, miközben az öreg a virsliujjával rámutat földön fekvő testemre és szerteszét fröcskölő nyálával a hallgatóságát beterítve kiabálja: „Na tessék mi ez?! Ki tudja, hogy MI EZ?!”
Émelygek, bal kezemre támaszkodva könyökölök, a jobb kezemmel a pulóverem barázdáin húzogatom az ujjam. Benyit egy középkorú nő a terembe és óvatosan fújva a csészét, végigviszi a bögre kávéját, majd kisétál valamelyik dupla szárnyú ajtón. Csak váratlan átutazó ebben a történetben. Életemben először lennék nő, lennék az a nő, akár a bögre forró kávéja, egyetlen jelentéktelen másodperc a nő életében, átfutó gondolat a nő fejében, bárkije és bármije, csak ne kelljen tovább itt lennem. Rabolják az időm! Mennyi faszt kell még leszopnom az életben maradáshoz?
….
Most pontosan két óra hosszú volt a műsor. Az utcára lépve elmosolyodom, beugrik a rutinos sittes valamelyik filmből, a címére már nem emlékszem, de mindig felidéződik a jelenet, ha korlátoznak valamiben. Most élesebben látom mint eddig bármikor, ahogy a szabaduló rab egyik lábáról a másikra ugrál a kóter kinyitott kapujának vonalában, miközben nevetve mondogatja „Most kint vagyok, most bent vagyok! Most kint vagyok, most bent vagyok!” Sosem esett még ilyen jól a vidéki levegő. É remegő kézzel rágyújt, hirtelen (immáron szarok a jó levegőre) megkívánom a cigit, pedig már évek óta nem gyújtok rá, hirtelen megkívánom az életet, pedig már évek óta nem élek.
É dühös, annyira, hogy most kivételesen nem is próbál poént csinálni a dologból – Le kellett volna önteni egy kanna benzinnel és fel kellett volna gyújtani ezt a disznót amikor negyedszerre ordította, hogy „Na mi kell az égéshez a levegőn kívül?!” Akkor aztán megmondtam volna neki miközben lángolva futkos a kis disznólábain, hogy „Egy elszánt ember és egy doboz gyufa, ez kell hozzá, te állat!” – ismerem annyira, hogy tudom, ha büntetlenül lehetne, megtenné. Ahogy én is.
– Na ezt a karaktert majd hiába meséljük el, nem fogják elhinni, életszerűtlen. Annyira kibaszott abszurd az egész.. Pont kérdezted, hogy hová lökhet lejjebb az élet. Itt a válasz. Nem le, hanem be, be a művházba… Egyébként meg most tényleg leálltál volna vitázni ezzel az exkomcsi fasszopóval? Le merem fogadni, hogy valami élmunkásgyerek volt a vén barom. A magyar ökör, mint szimbólum, vagy hogy is mondták a múltkor? Mindegy. Ezt a kommunista párt taníttatta ki, mint minden második okoskodó gecit. Ezek mindig kötelezően hozzáteszik, hogy ledoktoráltak. A védjegyük. Ismerem ám a fajtáját – hadarva kiabálom tele az utcát, de nem idegből, ez a felindultság a szabadulás okozta mámor.
– Nem tehetek róla, mérleg vagyok. Ilyen a természetünk, nem bírjuk elviselni az igazságtalanságot. Egyébként mi a faszt akart ez a devizahitelekkel? Akkor komolyan azt gondoltam, hogy felpattanok és belerúgok a dagadt seggébe.
Kis híján elröhögöm magam, É és a csillagjegye, a nők még az ilyen esetben legegyértelműbb, legkézenfekvőbb emberi reakciót, a nyers gyűlöletet is képesek mindenféle horoszkópos misztikummal kimagyarázni – Egyből tudtam. Azért is bökdöstelek végig az asztal alatt.
– Ez nem munkavédelmi oktatás, ez munkavédelmi kioktatás volt. Kész, elegem van az egészből!
– É ne sértődj meg, de amikor azt mondta, hogy negatív vagy abban azért volt igazság. Szerintem nem érted, hogy mit viszünk mi véghez minden nap. Megint megcsináltuk, ma is sérülések nélkül haladtunk át az Ostobaság Karneválján és túléltük, nem tudnak ezek még megsebezni sem, nemhogy megölni. Nem fognak minket a hülyeség lövedékei és nem karcolnak a tahóság repeszei.
De a végét elharapom a mondatnak, tudom, hogy nem vagyok valami meggyőző. A munkásgatyás filozófus. Inkább elkezdem fogalmazni magamban a polgármesternek szóló beadvány szövegét, fizetés előleget kell kapnunk, méghozzá az első héten. Nem fog sikerülni..
Folyt. Köv.
