Az e heti felháborodás-adag szervírozásáról Ákos, a regnáló kormány udvari dalnoka gondoskodott, aki egy tévéinterjúban ugyanazon hímsoviniszta barlangrajzot karcolta fel, amit országgyűlési alfa-hímünk, a betyáros egyszerűségű kinyilatkoztatásairól és oroszbuzeráns politikájáról hírhedt tömött bajuszú államférfiú, Kövér László:
A nőknek a gyermekszülés a dolga, a karrierépítés mint opció nem jöhet számításba. Hogyan is lehetne árja magyar csecsszopóink (Kövér László unokái) felnevelését és a vállalati vezetőbeosztás szerepkört összeegyeztetni? Hogyan is lehetne ugyanabban a bérsávban az XX kromoszómapárral rendelkező gyermekszülő húsgépezet mint Mi, férfiak, a lipicai paripát szőrén megülő és onnan hujjogatva hátrafelé íjazó daliás honvédők?
Szeretném rendbe tenni a dolgokat. Kövér László az igazi ősmagyar szürke marha, nem szívesen írom azt, hogy csak metaforikus értelemben.. a megrögzött ruszkibarát jószág prototípusa, a Kövér -féléket az orrkarikájukba fűzött kötélen minden korszakban iránytani kell, ragaszkodnak hozzá, ahogy ahhoz is, hogy mindig a legrosszabb oldal kezében legyen a gyeplő. Sokat köszönhetünk a fajtájának..
Állítása szerint férfias férfiakra van szükségünk és szülészetek futószalagjairól legördülő unokák százezreire (majd tanulhatnak a konténer-iskolákban, felnőve pedig tovább erősíthetik a honi mélyszegénységgel kevert munkanélküliség lesújtó elegyét), szerinte ezen alapvetésekre kell épülnie egy egészséges társadalomnak, miközben a régi főelvtársi repülőtéri smárolások homo-erotikus nosztalgiája sokkalta közelebb áll a szívéhez, mint a férfias keménységű kézfogásoké. A putyini autokráciát istenítő parasztlegény keményvonalasnak vélt megmondóembersége szót sem érdemel, Deutsch tompi hivatásos udvari bolond önkéntelen humort nem nélkülöző twitter bejegyzései óta nagyobb kihívást jelent csörgősipkát húzva mulattatni a publikumot, Kövérnek most sikerült. Pont.
A hazai popipar Paulo Coelhoja, Kovács Ákos, művésznevén csak Ákos, már felszorzottan felháborító jelenség, no nem mintha abban az intellektuális (csakúgy mint emberileg) mínusz zónában ahol Kovács és Kövér tartózkodnak mérhető lenne bármiféle különbség. Ákos viszont semmilyen kontextusban nem jogosult a „munka” szó használatára és az azzal kapcsolatos véleménynyilvánításra, még annyira sem mint bármelyik politikusként emlegetett törvényesített gazember a parlamenti padsorokból. A szintipop ikonok bugylibicskával kifaragott másolata (nekünk mindenkiből van ilyenünk) kölyök kora óta olcsó zajkeltésből él, a 90-es években a Depeche Mode divat kikopásával műfajt váltva egy némileg másfajta transzcendens melankóliára cserélte azt az eltulajdonított, immáron kinőtt kabátot. Ákos önmagát sokoldalú és végtelenül intelligens művészként beállítva nem elégszik meg az egykori lapos kis megélhetési másoló skatulyájával. Addig-addig imitált amíg végül maga is elhitte: világrengető tehetséggel bír. Zavarodott elme, klinikai eset, aki úgy érzi, hogy a javarészt a fiatal Fideszes úri közönségből álló rajongótáborával a hátha mögött – ezeknek az embereknek az ízlésficamát, zenei autizmusát elképesztő sikerként értelmezve – az élet minden területére bepofátlankodhat, megoszthatja a párt narancssárgájával befestett elefántcsonttornya mélyéről a magvas „tapasztalatait”.
De a nagyzási hóbort és a felfelfuvalkodottság – utaljon az bármily’ kórós, valóságtól elrugaszkodott elmeállapotra – még senkit sem mentesíthet a bűnei alól, főként ha már közszereplővé avanzsált az illető: Az új kiadású szinonima szótárak „pofátlanság” szócikkének rokon értelmű szavainál szerepelnie kell Ákos nevének is ezentúl.
