Előre leszögezve: The Martian sohasem keveredhet a bannolandó tételek közé. A Martian, magyarul Mentőexpedició (újabb poén a fordító műhelyből) annak ellenére remek film, hogy az alapművet írott formájából kihámozva, elhagyva a komplikációkat, túlélő praktikákkal házaló cserkész tanfolyammá, intelligens, de kibaszott lineáris pályájú, egyszer megnézős sci-fivé vetkőztették a nagy hollywoodi mesegyárban.
Maga az elv már nagyon is erre az oldalra tartozik. Ugyanazt az ürességet, kielégületlenséget éreztem most Ridley Scott szuper-optimista sci-fijénél, akárcsak Alfonso Cuarón Gravity-ijénél, olyan mintha ebben a korszakban egyetlen társadalmi üzenet közvetítése lenne feladatként kiróva Hollywoodnak/a filmiparnak, ami a tudományos fantasztikumok látványos körítéseivel együtt sem több mint tölcsérrel önteni a hurráoptimizmust a nézőközönségbe. És ez volt a fő problémám a Mentőexpedicónál, az állandó ironizálástól csöpögő pánikmentesség, a túltolt pozitív életszemlélet, az emberiségbe vetett (vak)hit – amitől egyébként ilyen dózisban hánynom kell – és ezért nem voltam képes izgulni Matt Damon karakteréért, ahogy ebben a moziban senkiért és semmiért sem, egy egyirányú lezsírozott csúszdán száguldott végig a forgatókönyv.
Nem létezik recept a mindenféle -fajta válságokból való kilábaláshoz, csak annyi van helyette, hogy: Ne add fel Ha pedig üzenet, akkor részemről többet várok visszaöklendezett frázisoknál. 10/8
