Már-már Twitter kompatibilis cselekményleírás következik, a lakonikus terjedelem bőven több és jobb, mint ami John Wicknek valaha is járna: Szar/szomorú dolog John Wicknek lenni manapság. Meghal a rákos feleséged, a tőle kapott kutyádat pedig legyilkolja az orosz maffia (az amerikai filmek erős akcentusú orosz célpontjai reneszánszukat élik, most az elhagyhatatlan fekete bőrkabátos gengszter köntösben) ráadásul még a veterán 69-es Ford Mustangodat is lenyúlják, de te gránitlap keménységű fickó vagy, a visszavonult hírhedt bérgyilok, kíméletlen bosszúállásod közben egymagad body count rekordokat döntesz meg (elhalálozások száma John Wick által 76 fő, plusz 8 fő és 1 kutya).

Lehetetlen kategorizálni, komoly, esetleg akció-paródia ötvözet.. Megválaszolatlanul hagyja a kérdést: mégis mi a fenét akartak felvállalni, hangsúlyossá tenni ezzel az almacsutkáig rágott banális közhellyel, most 2015-ben? Egyetlen plusz pont, hogy infantilis akciójeleneteivel a film időgépbe ültet, a felhőtlen óvodáskor homokozós-csúszdás napi rutinjába repít vissza, ahol még a főprogram abból állt, hogy ma te jedi leszel, én sith, holnap te cowboy, én indián [kezéből pisztolyt formál és lövöldöz, tenyéréllel karatézik, eltúlzott ütést, lézerkardozást imitál]. Steven Segal az aikidós harcművész színészóriás teljes mimikai eszköztárával felszerelt egyarcú Reeves (A Matrix öntudatra ébredt irodistájaként, Neoként volt egyedül a maga decens keretei közt megmaradva relatíve badass, minden más ilyen irányú kísérlet kudarcba fulladt) által formált igénytelen John Wick karakter hitelesebb lenne szakadt, mosdatlan homelessként. Fegyvermarkolatok helyett, papírzacskóval takart kommersz rövidital üvege illik a kezébe, feszes akció-pózok helyett kifőzdés sorban állás, beavatott gyilkosok számára fenntartott spéci luxuslakosztályok helyett, napilapokból hajtogatott fekhely eldugott sikátorokban, rozsdás tűzlépcsők és meggyújtott lemezkukák szomszédságában. Keanu Reeves karrierjében ez a szakasz könnyen átválthat egy John Waynesedési folyamat – már nem is annyira –  kezdőpontjává, ahol a hiteltelen mű-vagány figurát minden jelenetben el kell adni és kötelezően minden sarkon memorizáltatni a nézőkkel: Ő kemény csávó, Ő kemény csávó! Nem fogja a golyó és tenyéréllel is egy ütésből halálos.

Chad Stahelski az ijesztő trend következő darabját gyártotta le, méghozzá debütáló rendezőként így első nekifutásra. Egy újabb egylapos forgatókönyvből készült fegyverpornó bámulása szotyolázással egyenértékű egyszerű örömökkel kecsegtet, ami sajnos több mint elegendő jelenleg – mozitermekben sokszorosan bizonyított tény.
Fárasztó. Fájdalmas. Súlytalan. Kiszámítható. Nem kemény. Nem laza. Nem vicces. Minden belemagyarázás ellenére képtelen görbetükröt tartani, műfaj-parodisztikus húrokat pengetni.
Egyszerűen az ami. Évtizedeket késett, rosszul koreografált akciójelenetekkel beborított a „film után törlődik az élmény” lövölde, ami egy korszakkal korábban videotéka polcoknál előkelőbb helyre sosem kerülhetett volna.
       
10/2 és ebből egy pont csak és kizárólag Marlyn Manson Killing Strangers-ének érdeme (ami önállóan 10/10 pont).

Eleget éltem már kint a hideg valóságban ahhoz, hogy tudjam, itt nem léteznek színek, egyféle temperát nyomtunk ki a palettára, feketét. Ebből dolgozunk.

A dél-franciaországi Toulouse-ban a vasútállomás területén található valami – számunkra – merőben szokatlan: egy fekete lakkozású Yamaha pianínó, bőrrel kipárnázott kényelmes kis zongoraszékkel. Azzal a nem titkolt szándékkal állították a pályaudvar kockás márványpadlózatára a méretes hangszert, hogy bárki zenélhessen rajta. Az utazóközönség kollektív kikapcsolódását, stresszlevezetését szolgálja, műfaji averziók nem léteznek (komolyzene, jazz és bármi), a házi szabály annyi, hogy holmi alantas anyagi haszonszerzési célokból nem érvényes bevetni a zongoratudást.
A hosszú évek alatt szeretett, tisztelt bútordarabbá lett az állomás a fekete pianínója, időnként leülnek elé, hogy önjelölt utcazenészek brillírozzanak rajta.

Most kitoltam ezt a zongorát az egyik hazai vasútállomásra, felfelé mutatott középső ujjat tartva a magyar tradícióknak legyűrtem a kísértést és nem csavaroztam bele a betonba 30 centis menetszárak, edzett acél csavaranyák és speciális nagy teherbírású dübelek segítségével (Franciaországban sem úgy van, szabadon áll), beszereltem viszont egy rejtett mikrofont és kamerát is – persze mindebből kurvára semmi nem igaz, de játszunk el a gondolattal..
Az első órában a hajnali járatra várakozó elfásult gyári melósok máris szétnyomtak három Arany Ászok sörösdobozt a lenyitott kottatartón, a tangóharmonikaként kilapult fémdobozokba később többen is belehamuztak.
Reggel hét előtt tíz perccel iskolások egy kisebb csoportja vad törzsi csatakiáltásokkal kísérve („mi ez geeeeciii, zongoooraa geeciii”), ököllel klimpírozva szólaltatta meg első ízben a hangszert, közben ketten lakáskulcsokat végighúzva, vidám sercegéssel szántották fel a minőségi lakkborítást a hátoldalon, kapitális szőrös faszt rajzolva rá és mindenféle olyan szimbólumot amit büszkén csak tagelés gyűjtőnévvel szoktak illetni a fiatal művészlelkek manapság.
A zongoraszék egyik lábát egyetlen határozott mozdulattal letörték és a széklábat lehajították a sínek közé.
Valamikor tíz és tizenkettő között titokzatos körülmények között eltűnt a háromlábúvá lett zongoraszék – később a felvételek többszöri visszajátszása sem segített az események tisztázásban.
Néhány – a váratlan díszletelemre – rácsodálkozó járókelőt leszámítva egészen délutánig nem történt semmi különös. Négy óra környékén viszont rögtön ketten is megtisztelték a spriccelő farok & Dzsina i love Laci (sic!) karcrajzokkal kidekorált Yamahát. Önfeledt zongorajátékkal múlatták az időt, hamarosan kisebb vita kerekedett, a beépített mikrofonnak hála jól kivehető volt, hogy az egyik nehezményezte amiért a másik nem a Lakodalom van a mi utcánkban című klasszikus zeneműdarabot játszotta. Ekkor a másik egy szépen kivitelezett jobb horoggal kívánt érvényt szerezni akaratának, hiszen ő az Aranyeső című sláger mellett tette le a voksát, ettől az egyik, vagyis a lakodalmas műfaj elkötelezett híve némiképp megtántorodott ugyan, de a letépett kottatartó lapjával sikerült (véres) pontot tennie harc végére – ha pár órával előbb érkeznek, a háromlábú szék még hatékonyabb támadófegyverként szerepelhetett volna az ütközetben.
Miután a helyszínre kihívott mentő és rendőri egységek elhajtottak a pályaudvarról, közel félóra halotti csend állt be a vasútállomáson: zongoraszék lába a síneken, hatalmas faszrajz & Dzsina i love Laci tetkók a minőségi lakkozásba szántva, és ekkor már hiányzott jó néhány billentyű, vegyesen feketék és fehérek.
Este nyolc óra tájékán, pont amikor a kamera átállt volna éjjellátóra, misztikus módon leszerelődtek a rézből készült zongorapedálok.
Éjfélkor a peron mentén lassan végigtolatott egy gyújtáshibás halványkék Barkas kisteher és nem sokkal később – súlyos terhek gyors, zajmentes eltüntetésében felemelésében rutint szerzett – izmos karok emelték magasba a többszörösen meggyalázott foghíjas Yamahát. Bár baromi nehezen fért fel a szűk raktérbe, de pajszerezés technikákat bevetve és így kétfelé szerkesztve a pianínót, végül megoldásra került a probléma.

A zongoraszék lába megmaradt a síneken, de mindenre nem juthat idő, elvégre csak egyetlen kibaszott nap telt el.