Az osztrák filmművészet 1997-es gyöngyszemének, a szatirikus drámaként felcímkézhető Funny Games-nek a leporolása sem maradhatott ki a remake hullámból. Bár Michael Haneke 2012-es filmje nem klasszikus értelemben vett újragondolás, hiszen jól működő fénymásológépként a saját művét duplikálta, így az új Funny Games kameraállásról kameraállásra lett az első film klónja. Haneke munkásságának jobban utánaolvasva, azzal ami most következik bizonyára sokan vitába szállnának – valószínűleg maga a rendező elsőként – de ahány néző, annyiféle értelmezés. És nekem pontosan azért lett az egyik kedvencem a Furcsa Játék mert akarva, vagy akaratlanul, de a felső tíz-százezernek szadisztikus megregulázásán keresztül jutott el a végkifejletig. Alapjaiban akár arra a tételre épülhetett volna, hogy mára megfordult az evolúció, ahol az életképtelen gyengék aratnak le minden babért, de mint tehetetlen kisded apró kezecskéjéből a szétolvadó édességet a felnőtt, úgy tudná kicsavarni a pórnép a burzsoá félősosztály utolsó cseppnyi vérét is, játszi könnyedséggel.
Egyébként nem ez volt a szándék, csak gyakorló gazdag gyülölő a.k.a antiszociális elem lévén oly' szívesen belemagyaráznám, de a történet megismerése most bőven elegendő: Két fehér teniszruhás nyikhaj becsönget egy fullos luxusingatlanba, majd illedelmesen kölcsönkérnek pár darab tojást a konyhában matató kedves feleségtől és innentől kezdetét veszi a minimál-agresszióval megporcukrozott terror, óvatoskodó mozdulatokkal, sűrű elnézéskérés közepette, ám jólesően (beteg) gunyoros modorban irtanak ki egy komplett felső-középosztálybeli családot, méghozzá a familla saját ezüstszelencéjében, az egzisztenciális siker abszolút szimbólumaként megjelenő csúcskategóriás kégli biztonságosnak vélt falai között. Pusztán a hecc kedvéért, mert megtehetik.
Nagyjából ugyanezt a másodjára visszatöltött történetet gyurmázta át most egy bődületesen pocsék férfigyűlölő gombóccá a színész/rendező-író Eli Roth (a Becsestelen brigantik Medve zsidója).
A sztori: Fókuszban a kiválasztottak, az amerikai álom átélői a végtelenül szimpatikus gazdag család, a kertvárosi idill giccs szótárának A-Zs-ig fellapozásával; kibontakozóban levő diszkréten takaróval elrejtett hálószoba-jelenet romantikus pókhálójának gyermekzsivajjal szétszaggatattása, óriási fali poszterek és keretes fényképek a 'kibebaszott boldog' családtagokról négyzetméterenként per kettő darab sűrűségben, közös reggelizés a szokásos hiper-gyökér poénkodással a konyhában, stb. A családapa, Keanu Reeves... és itt álljunk meg egy pillanatra: Az egykor szebb napokat látott K. Reeves neve a kiírásban kezd garanciát jelenteni arra, hogy itt bizony semmi jóra sem számíthatunk. Manapság pisztolyhős fenegyerekként ugyanolyan szar, mint unalmas közemberként, pedig ezúttal tényleg bedobja magát, szerénynek mondható arzenáljának utolsó munícióit kilőve még mosolyogni is megpróbál és legalább háromszor. Minden hiába.. A szocreál lakótelepi életérzés teljes pompáját a honi háztartások Color- Goldstar/Junoszty típusú tévékészülékeinek képernyőire ráerőltető Szomszédok című teleborzalom sokéves dialóguscsokrából sem lehetne csapnivalóbb alakítást előbányászni, mint amit Reeves nyújt ebben a másfél órában. Hogy mást ne mondjak a 'mikroszoft vindóz' hazai reklámarca, Vágási Feri százszor, ha nem ezerszer hitelesebb fickó mint a főhős Evan Webber, aki mintaapuka és példás férjként szimplán kínos, az ex-lemezlovas „megdugjam, vagy ne dugjam” című vacillálásakor viszont már sűrűn lesz nevetség tárgya, ám megkínzottként kapcsol fel csak igazán az idegesítő pojáca fokozatba, mint szárnyaszegett sebesült varjú, rikácsolva esedezik a kegyelemdöféséért.
Szóval, a hektoliternyi juharsziruppal szándékosan túladagolt kezdeti gyönyör ott zárul le, illetve változik át másfajta élvezetté majd torzul az azt követő lidércnyomássá, amikor apu otthon marad, amíg a szobrászművész milf és a két kölök elutaznak pár napra, és apuhoz éjjel beállít két go-go táncos kinézetű fiatal nőstény egyed. A lányok tangabugyiig eláztak a viharban és sajnos az okostelefonból sem a vízálló modellt preferálják. Ekkor Reeves azaz Even Webber az egykori sztárdidzsé készségesen szélesre tárja a bejárati ajtaját és úriemberhez illeőn meleg frottír fürdőköntösökbe bújtatja a lányokat, amíg gépben száradnak a levetett miniruhák a kertvárosi miliő Bear Gryllseként praktikusan egy tál rizsbe temeti a csuromvíz mobilt és a sajátjával Uber sofőrért tárcsáz (miért érzem azt, hogy a magyarországi taxisoknál sem fog feltétlenül osztatlan sikert aratni a film..). A csajok csúnyán ráhajtanak és a kezdeti decens stílusú társalgások világából hamar a pajkos tinédzserfantáziák univerzumába kalauzolják át a meglepődöttségében köpni nyelni nem tudó Event. A trió felálláson alapuló szexuális együttlét lehetőségét ideiglenesen passzolva a hős férfiú a kínok kínját éli át. Fotelból fotelba menekülve ellenáll a csábításnak, csakhogy kiszabadulóban van a lelakatolt fenevad, percről percre rázza le súlyos rabláncait a régi partiállat én, a vég kezdetét jelenti a pillanat amikor egy fos nóta bakelitjét felrakja pörögni a lemezjátszón. Hja kérem, ebben a forró szituációban nagyon is sokáig volt képes mozdulatlan pantomim művészként a hűség mintaszobra pózt kitartani, a fürdőszobai gruppenszex jelenettel lesz egyértelmű: veszett fejsze nyele, Evan férfiból van (az Uberes a ház előtt meg csak vár és vár..).
Persze reggel kiderül, hogy a lányok az ingyenes menet helyett/mellett valami egészen másért jöttek.. Miután önként és röhögve orálisan, illetve mindenféle úton-módon és legfőképpen pózban kielégítették a közösülőgép-hím alantas perverz vágyait, erkölcsi leckével szolgálnak. Webber megméretett és könnyűnek találtatott.
A Knock Knock egy rendezői és forgatókönyvírói székrekedés, amit olyan erőlködés kísér, ami nem embernek való látvány. Az állatorvosi ló, példaként kéne mutogatni a filmezést tanulóknak: így nem szabad. Valóságos kifogyhatatlan börzéje a hiábavaló erőfeszítésnek és az ostoba hibáknak amelyeket zanzásítva is nehéz feladat felsorolni.
Először is a legfontosabb volt felpépesítve szájbarágósan elmagyarázni, hogy a férfi VS. két 50 kilós nő, mitől lehet életszerű felállás, ehhez a férj vállsebe szolgáltatta az alapot, amit dulakodás alatt „A sebem! A sebem! A sebem! Jaj a műtét”-el nyomatékosított a foggal-körömmel az életéért játszó Reeves. A gúzsba kötött, megalázott, lovaglópózban megerőszakolt Webberhez felmentőseregként érkező másik férfiállat persze asztmás, a lányok ügyesen kiszúrva eme abszolút egyértelmű Achilles-ínt, két-három jól irányzott mondattal és illetlen viselkedésükkel a légzéselégtelenség kétségbeejtő állapotába hajszolják a következő áldozatukat, aki annyira rosszul lesz, hogy még a nyakát is kitöri. Ekkor a fiatal wannabe prostituáltak arra a Btk.-ban gyilkosságként említett hogyishívjákra fittyet hányva változatlan vehemenciával papolnak a férfiúi gyarlóságról, az erősebbik nem esendőségéről és az erkölcsök teljes hiányáról.
Félidőnél előkerül az agyongyűrt pedofil kártya és a lakást alkoholos filccel megszentségtelenítő obszcén feliratok szövegéből az Aids-téma is. Mindkettő halál fals, sokadik már az ócska banalitások közül.
A kínkeservesen kiebrudalt picsák bumerángként visszatérése másnap éjjel no komment kategória, vagy egyből dűlőre kellett volna jutni – értsd végigvezetni a sztorit a helyszín elhagyása nélkül – vagy sehogy..
A széktámlához szorosan odaspárgázott férj a vénasszonyos rimánkodása közötti lélegzetvételnyi szünetekben a könyvespolc tetején lévő váza leverésén fáradozik, mint kiderül maroklőfegyvert álcáz a kerámia, nem teljesen világos, hogy a nyakától a faszáig húsvéti sonkaként összekötve mit akart a hatlövetűvel, de egyébként sem lényeges, mert a bikinis fúriák rájönnek az ellenük tervezett galádságra és elkezdenek a stukkerral a kézben „aki bújt, aki nem”-et játszani.
A videóra felvett ál-erőszak – mintha a mintaférj közös belegyezéssel fiatalkorúval közösülne – és annak a közösségi hálós megosztása, szánalmasan kétélű, ugyanúgy minősül önlejárató kampánynak, mint lejáratónak – ez már nettó kekeckedés részemről.
Az IKEA hangulatú belsőterek cafatokba szedése járulékos veszteségként még elkönyvelhető lenne (sőt, a makulátlan otthon-kép kristálytiszta üveglapjának kalapáccsal szétzúzása kötelező volt, értjük persze), ha érthetetlen okból nem terjedt volna ki a tinipicsás vandalizmus a gyerekszobák berendezési tárgyaira, játékaira, illetve a művészfeleség alkotásaira is – feminista, vagy burzsoáellenes, polgárpukkasztó, kicsit sem meghatározható.
Eli Roth rosszul kanyarított khm.. feminista vesszőfutása közben a férfi(állat) ösztönlény tetőtől talpig bemocskolásával furcsamód kész volt összefröcskölni nemhogy a teljes női szereplőgárdát, fals leckét adó hobbi prostituáltastul mintafeleségestül, de még a gyermekekre is felverődött a habosra vert ondó, nyál és menstruációs vérzés ocsmány keverékéből, merthogy tulajdonképpen ők lettek az igazi áldozatok ebben a hihetetlenül zavaros továbbgondolásban – a moziszékébe dermedt nézőt nem említve.
10/3
