Ennyi filmes poszt után ideje volt írni a Bravo magazinok sztárocskáival készített mélyinterjúk (Mi a kedvenc állatod szkúter? – A delfin!) receptje alapján egy listát. Nincs mentségem az elkészítésére. Vagyis de: a szakpszihomókusi segítséghez pénz kell, a blogírás viszont ingyen van.
- Gyűlölt filléres horror a javából: A fekete kontaktlencsék 2015-ös reklámfilmje The Lazarus Effect. A közönség és a kritikusok jelentős százaléka állva tapsolta ezt a középszerűség lécét alulról verő mozit. Párszereplős olcsó színdarab volt, horrorisztikus elemekkel épphogy megspékelve, melynek alaptézisét Joel Schumacher a Flatliners-el 1990-ben összemérhetetlenül magasabb színvonalon prezentálta.
- Egy kétségbeejtően szar horror átdolgozás: A Dead Rising Watchtower. Videojáték címeket mozivászonra/tévéképernyőre adaptálni zs horrorfilmként, olyan mint az IFA ablakán kihajolva obszcén megjegyzéssel közösülésre buzdítani a zebránál álló miniszoknyás bombázót: volt már akinél bevált? A Dead Rising film pont annyira lett „jó”, amennyire azt a témától (a game-széria és tízezerszer felhasznált elemei) várni lehetett. Uwe Boll kompatibilis produkció.
- Már megint a kamerarángatós handycam horror: Willow Creek, a műfajteremtő The Blair Witche Project-et követő végtelen számú klónok jetis mutációja. A home made-nek álcázott kézikamerás horror-kreálmányok folyamatosan mélyülő pöcegödrének jelenlegi alja – lassan sikerül valahol Kínában előmászni a szarkupac alól, naná képrángatós operatőri munkával megörökítve a dicső pillanatot. 1-től 10-ig nem lehet pontozni. A 0 pont túl megtisztelő, mínusz fokozat meg még nincs a skálámon. Ne vezekelj el nem követett bűnökért, ne lopj el magadtól másfél órát, ne nézd meg!
- A végtelenül irritáló akció-vígjátékok: Ebből már megvan, hogy a 'nagyokat röhögünk és még annál is nagyobbakat lövöldözünk, 25 percenként autóval megkergetjük egymást a forgatás kedvéért lezárt belvárosban' alzsáner önmagában az utálat trágya, egyébként a Taxi tokkal-vonóval, tévé sorozattal. Béna francia humorizálás, szintén béna francia történetmeséléssel – szerencsére mindkét esetben létezik számtalan szabályt erősítő kivétel.
- Kínos vígjátékok: Mi magyarok ebben verhetetlenek vagyunk. Angol nyelvterületről a teljes Adam Sandler (az örökös „jó fej” csávó) filmográfián belül gyakorlatilag bárhová magabiztosan nyúlhatnék, de ki lehetne kergetni a galaxisból a hazai csatornák hétvégi favoritjaival a Meet the Parents 2-3 részeivel is, időben a kezembe adott papírzacskók nélkül azonnal felhányom magam a világűrbe Barbra Streisand és Dustin Hoffman gyomorfogató jelenetei láttán, 10-9-8-7...
- K mint kigyúrt akció színész: Dwayne Johnson, színészileg abszolút nulla, egy, a színjátszás alapjaira fogékony gorilla esélyesebben idomíthatóbb főszerepekre mint Rock. Sosem értettem a személyét övező hypeot. A San Andreas kapcsán jegyeztem le 2015-ben „Vannak könnyen megjósolható történések az életben, például, hogy büdös életben nem nyerek a lottón, vagy, hogy vasárnap nem tudok elég korán felkelni ahhoz, hogy még kapjak kenyeret a kisboltban. És a kiszámítható tételek listáját gazdagítja mától a San Andreas című geggyűjtemény is. Technikai prezentációként kellene árulni (videokártyákhoz az új 3DMark helyett) és nem mozifilmként. A közel két órányi tömény giccs bámulása közben kizárólag azért voltam képes izgulni, hogy hátha kifordul a sarkából az univerzum és a Rock becenevű ex-bulibunyós ripacsra ráomlik végre a komplett toronyház lakópark. De nem. Műfajt tévesztett vígjátékként 10/10 pont.”
- Western/régi krimi zsáner megboldogult vén bohóca: John Wayne. Ez így annyira rövid lett, hogy formabontó módon kénytelen vagyok pozitív alternatívát ajánlani, a vén marha J. W. műmácsó filmjei után vizes borogatásként fognak hatni, ergo ha igazi régi westernt akarsz látni mocskos-poros autentikus környezetben és szerelésekben, cserzett arcú karakterekkel, zseniális tőmondatokból összerakott párbeszédekkel, akkor Sergio Leone a te rendeződ, a mostainak közül Tarantino újragondolt Django-ja ami minden porcikájában professzionális alkotás lett, újranézhetőségi faktor az egekben.
- Televíziós szériákból: Fiúbandás-tinipicsás szereplőgárda kliséhegyeket maga előtt görgető ifjúsági horrorban, maszturbálás kényszeres kamasz publikum előnyben, ez a Supernatural vs. az ingyenesen fogható tévécsatornák nagyüzemi futószalagon nyomozós lelketlen krimi szériái, pl. NCIS. Tisztelgésként a honi műsorgyártás legkülönlegesebb fényű drágaköve előtt, mindenképpen helye lenne a listán a fikciós reality jelmezbe bújtatott vízfejű gyermekünknek is, de sajnos az Éjjel nappal kúr a Pest nevű furcsa ufónautát képtelenség műfajilag beskatulyázni.
- A legjobban elbaszott sorozat: Erről valószínűleg már örökre a jobb sorsra érdemes Prison Break fog beugrani mint az eddigi legfájóbb emlék. Szezononként ugyanabból a húzásból állandó ziccert gyártva végül belesétált a feledés homályába. Egyértelmű mélypont volt, amikor nyögvenyelős csavarként már nem ki, hanem beszöktek a szereplők valamelyik szuper védett épületkomplexumba. Addigra elfogyott minden türelmem, két részig bírtam cérnával az évadot.
- Meddő 108 perc egy sci-fivel: Under the skin. Valóságos roadmovie, ahol Scarlett Johansson beleteker félmillió kilométert egy transzporter típusú gépjármű kilométer számlálójába.. Egyetlen, racionális érveléssel alátámasztott pozitív kritikát szívesen olvasnék erről a bátor kalandorként a dögunalom legvégső határain is túlmerészkedő alkotásról. Az, hogy azért ennyire mélyszar mert meg nem értett művészfilmként ez lenne a dolga, nem számít érvelésnek, mindenféle zagyválás a képi világról, sötét tónusokról, egyedi atmoszféráról szintén nem.
Reménytelen várakozás, 108 percnyi időhúzás, tökélyre fejlesztett unalom. - És végül, ha már sci-fi: A fiatalos közösségi hangulatot becélzó divat tini-buzi sci-fi mozik éves sárlavinája, ilyen a – teljesség igénye nélkül – Maze Runner, The Hunger Games, The Giver, vagy a Divergent. Sokan vagyunk, fiatalok vagyunk, csapatokat alkotunk, új generáció vagyunk, lájkolhatóak és megoszthatóak. A metrón gizda pofával olvashatod az angol nyelvű könyv verzióikat. Mint széttaposott Starbucks kávés poharat a szélvihar, úgy kapta fel a tinédzser nemzedék és a balfasz média eme rentábilis fércmunkákat összehordó senkiket, egykaptafa történeteikkel pár korszakkal ezelőtt lábjegyzetnyi helyet sem érdemeltek volna ki a Galaktika magazin aktuális számaiban.
