Meglepő, de a 30 évvel ezelőtti faék egyszerűségű öntőforma ismét használatban van. Sanszos, hogy a bárgyú sportfilmek reneszánsza a következő a világunkat sújtó tragédiák közül, ijesztő előjel, hogy ugyanaz a kollektív üdvrivalgás kíséri a százszázalékos kiszámíthatóságot, a giccs mázával bevont sablonfilmeket, mint anno a VHS korszak hajnalán.
A konvencionális bokszolós/focis/rögbis/hokis stb. fröccsöntött sportblődségekbe drótozott tipikus a-b-c szakaszokat a nézők már kívülről fújják, igazi férfiaknak szóló filmipari termék (ezt inkább írjuk fel a többi mácsó kellékhez: rekesz sör, pornóújság, márkás eldobható borotva, kiadós zabálás utáni velőtrázó böfögés, sportdráma) nem létezhet nélkülük, biztos ami biztos azért elevenítsük fel az alapokat:
A, a leendő bajnok, a fel nem ismert tehetség, csak egy jó trénerre van szüksége a sztori elején.
B, az ugrálókötelezés és elszánt árnyékboksz mellé beszőtt kötelező drámai szál, általános műhiszti nagyjából a történet közepén, ahol esélyes, hogy szétfújt kártyavárként borul minden ami eddig felépült (lófaszt).
C, az utolsó 20 perc teátrális jelenetekben bővelkedő végjátéka, a gigászi csata az általában sportszerűtlenül viselkedő/nyilatkozó rendkívül antipatikus főellenséggel, tizenkettő egy tucat élethalálharc, ahol a főhős véres fej-fej melletti csatával vívja ki a szakma és a nézőközönség állva tapsikoló elismerését.
A kritizálásra szakosodott oldalakon az év egyik legjobb filmjének kikiáltott Rocky spin-off Creed sem tartozik a kivételt erősítő szabályok közé (nagy bajban az emberiség), mindössze paraszthajszállal előzte be a (szintén) tavalyi év siralmas Southpaw-ját – Mélyütés, kivételesen a magyar cím a szó mindenféle értelmében találó, teljes értékű önkritika – ami egyébként több helyen eltérve a fenti modelltől is irgalmatlanul pocsék tudott lenni.
A Creed a Rocky epizódok özönvíz áradatának 2015-ös záróakkordjaként készült – remélhetőleg. A főhős, a nehézsúlyú világbajnok Apollo Creed hűtlenségének következménye, a rakoncátlan zabigyerek felnőttként a milliomos örökbefogadó szülő által kínált jólétet, a kecsegtetően hangzó üzletember karriert kerek-perec elutasítva, önerőből próbál rátalálni a családi pályára.
A még hobbistaként lezavart első bunyó máris baljóslatú, ugyanis a mexikói fél-illegális harcok a 'főiskola futballsztárja' -jellegű szereplőhöz egy percig sem illenek. Michael B. Jordan fizikumát tekintve ugyan bármikor elmehetne a 300 című filmbe statisztálni, szálkás izomzata, illetve állandóan zoral arckifejezése ellenére mégis valamiért puha mint a vaj és hát sokszor baromi szarul, görcsölve is játszik. Amolyan ad hominem húzás lenne a rossz szereplőválasztás miatt egyből leszúrt disznóként kivéreztetni a kvázi VII. Rocky -részt, ezért most mondjuk együtt: Nem azért középszar film a Creed, mert egy karakterében totál feledhető kirakatbábút, szerepében pedig egy anyu-kedvence gizdáskodó pöcsfejet avanzsált az unalomig ismételt összecsapása sztárjává, hanem pontosan azért mert már százszor láttunk – szinte – mindent.
Sőt, jómódú körökben bizonyára azonnal belopja magát a szívekbe a milliomos nevelő mutertól kapott Mustang slusszkulcsát a ringben tétként megpörgető siheder vagánykodása.
Később ugyan számtalanszor megkísérelik elvenni a dolog élét úgy, hogy kőkemény arcok úton-útfélen szembesítik a főhőst, hogy nem más mint wannabe öklöző, névbitorló stb., ámde az előzmények ismeretében lehetetlenre vállalkoztak a forgatókönyvben (attól még, hogy a bűnös folyton beismerő vallomást mantráz, az elkövetett baltás gyilkosság ténye nem halványul el). Amit aztán később bizonyítóerejű orrbavágással húz alá Balboa azzal mondatával, hogy „csak mi ketten tudjuk min mentél keresztül”. Igen tudjuk. A nyolcévnyi intézeti renitenskedés után egy márványburkolatú kastély-szerű ingatlanban sínylődésen, vagyis a dúsgazdagságon át vezetett a piros bársonyszőnyeges út egyenesen a Michael Bufferrel felkonferáltatott telt házas csúcsmérkőzésig. Persze itt a Creed névvel járó felelősség súlyáról és az ebből fakadó hátrányokról hablatyol a nyugdíjas Olasz Csődör, de akkor is..
Bár kurvára nem lényeges részlet, a Sly formálta elnyűhetetlen titán legalább megteszi azt a szívességet, hogy a shaolini alapvetést, a kiképzésre jelentkező tanonc több napnyi szándékos szopatását a kolostor kapujában, lerövidíti egy viszonylag rövid időintervallumra és két alkalomnyi 'én már visszavonultam & nem edzek senkit' fűzőcske után derekát beadva végre pontozókesztyűt húz.
A Rocky-s hagyományoknak alárendelve magát a lényegtelen szerelmi szál (a fokozatosan megsüketülő énekes csaj csak egy filléres szimbólum, ami rímel a „sose add fel az álmaid” közhelyre) és a legendás utcai futás felturbózott variánsa egyaránt bekerült a filmbe, utóbbi árnyalatnyival más fénytörést kapott a gettós szűrön keresztül, a kapucnisban nagyot sprintelő „Baby” Creed körül crossmotorokkal és quadokkal jampizó fekák együtt, akkora színpadiasságot kölcsönöznek ennek az újraírt jelentnek, amihez képest örökre eltörpül a Rocky IV.- részének a 'szibériai télben fát vágó Stallone VS. modern kondigépekkel és szteroidokkal erősítő Lundgren' vicces momentuma.
A Creed egyetlen blikkfangjaként az öreg edző és a riválisból lett barát sarja vállvetve küzdenek meg a ráknak nevezett kolosszális kibaszással és ez egyértelműen pluszpontként írható a mozi számlájára.
Ahogy az a ringbe lépése első pillanatától várható volt Adonis „Hollywood” Creed végül abszolválja a maga nem túl komplikált küldetését és kilép apja árnyékából, egyszersmind elfogadva sorsát büszke örököse lesz az atyai hagyatéknak (blablabla), nem úgy mint az író-rendező Ryan Coogler, aki két óra alatt többször is elhasalt a feladattal, hogy egy olyan legendát hozzon össze mint amilyen a Rocky első része volt, vagy legalább méltó legyen hozzá.
10/5
