Bírom, amikor az emberek az állítólagos mélypontot az életükben később úgy mesélik el, hogy „abban az időben úgy tűnt, végleg elnyel az örvény” vagy, hogy „a pokol tornácára kerültem” és ettől marhára keménynek érzik magukat, ijedt arccal tompán révednek maguk elé, próbálnak minél bölcsebbnek tűnni az átvészelt megpróbáltatásoktól, mintha ezer meg ezer apokalipszis sötétsége borult volna rájuk, azzal, hogy kirúgták őket a nyakkendős munkahelyeikről, elhagyta őket valami jelentéktelen kurva, beszart a részletre vásárolt mosógépük. Nos, én önként fejest ugrok az örvénybe nap-nap után, majd fütyörészve mosom fel a pokol tornácát oda és vissza, egykedvűen verem a blattot a többi megkínzott lélekkel, van, hogy unalmamban fel-le mászkálok a legmélyebb szinteket bejárva. És tudom, hogy ez semmi, más elkárhozottak szenvedéseihez képest. Mit mondana az én poklom tornácára, egy afrikai, törzsi háborúkban karját elvesztett éhező ember? Egyébként is mit olvashatnék ki a szeméből, megtört rémültet, vagy ugyanazt a közönyt, ami az én szememben is van?
