Egy szociálisan érzékeny rendszer átmeneti segélyének nem fiktív(!) története. Helyszín: valahol Szolnok felé félúton.

Az előző évek slágerét az átmeneti segélyt, maximum három havonta lehetett megigényelni az önkormányzattól. A beadványt követő három hét után jogos örömmámorral fogadott villogó „mission completed” felírat egy családnak általában hét, de inkább ötezer forintot jelentett. Váratlan cselként ezt az összeget nem mindig abban formájában lehetett átvenni amivel például fizetni szoktak a környékbeli kisboltok kasszáinál is. Nem. Ilyenkor a helyi Család(nem)segítő Szolgálattól kiküldtek egy felügyelőtisztet, aki kibiztosított zsebszámológéppel, államilag tömött pénztárcával és összehúzott szemöldökkel felfegyverkezve kísérte ki a helyi hipermarketbe a kedves rászorulókat.
A második csellel itt szembesült a pórnép: a választható élelmiszerek listája erősen limitált. Húst a hentespultból ugye nem, mert külsős húsipari céggel nem állt szerződében az önkormányzat, szeszes-italt és dohányárut szintén nem (ez utóbbi kategóriák érthető megfontolásból nem kerültek a listára, pipa), ami ellenben már nehezebben feldolgozható volt, hogy édességet és kávét sem, mivel ezek idézem „élvezeti cikkeknek számítanak” (Te csak ne élvezz! Éérteem?!). Sőt, higiéniai termékeket sem. Erre viszont már végképp nem sikerült racionális magyarázatot kikövetelni. Azóta megoldatlan X-aktás fájl lett belőle.
Néhány nagycsalád kiskorú tagjánál eltörött a mécses, amikor kiderült, hogy sajnos a zacskó túrórúdi aznap mindenképpen a polcon marad, de a felügyelőtisztet nem lehetett holmi kövéren csordogáló gyermek könnycseppek látványával korrumpálni. Ilyenkor csak mellényzsebből előhúzott egy „a szabály az szabály”-t...
Így volt. És már így sincs, sehogy sincs.

A folyamatosan error-kódokat dobáló tolókocsis kapitalizmusunk lényege: átültetni mindent ami lószar és elhagyni mindent ami érték.

Amikor az egyszeri olvasó már a hírportálokon kiszórt lead tartalmakból is magára tud szedni annyi „tudást”, hogy akaratlanul képbe kerül magyar bulvármocsok jelenlegi helyzetével, akkor tényleg (klasszikusokat idézve) ott van a nyakig szar.

Amennyiben a Való Világ kettes számú szériáját is – az intenzív daedalonos kezelés ellenére – csak nagy nehézségek árán sikerült befogadnod és azóta szentelt vizet locsolva, feltartott kereszttel fogadsz minden celebekről szóló információt, nem nézed egyik beköltözős trash realityt sem, ámde valamiért mégis tudod, hogy az Éden Hotel című tele-kúrodában az egyik szereplőcsajt erőszakkal baszkodták meg, úgy biztosíthatlak: a hiba nem a te készülékedben van.

Jelenleg a bulvármédiában – és nemcsak ott – sokoldalas, minuciózus gondossággal megírt publikációk tárgyát képezi, hogy mittomén' ex-pornós Pamela gumicsöcse egy centiméterrel lejjebb került a másiknál, vagy, hogy Lakodalmas Laci kisfasszal is G-pontos orgazmus-csodák előidézésre képes az ágyban. Kikerülhetetlen infóáradat. Dallamtapadás -féle mellékhatással jár, amikor fél füllel hallasz valami hiperfos nótát és utána a fejedben megállíthatatlanul pörög a CD egész nap.

Pontosan így érzek az ominózus Éden Hotellel. Egyetlen részt sem láttam és hacsak nem szorítanak pisztolycsövet a halántékomhoz, peckelik ki a szemhéjam és szíjaznak be egy tévéfotelbe, nem is fogok. Viszont lassan azon kapom magam, hogy úgy bővül a dologgal kapcsolatos tudásanyagom mintha valami háttérben futó számítógép vírus táplálná azt.
Persze a striciség/kurvaság piedesztálra emelése távol álljon tőlem, de el kell ismernem, hogy egy bizonyos intellektuális fejlettségi fok alatt, még biztosan rendkívüli izgalmakat tartogathat a Jerry Springer-show hazájából importált, joggal istenített 'kukim van neked meg puncid' műfaj.

Azért próbálnám elkapni a fejem, de egyre kevésbé megoldható.

A ramhiányos matuzsálem irodai HP váratlanul újraindul a misztikusan hangzó diagnosztikai rendszer újraindítás hibaüzenettel és a végtelen hosszúságban betöltő XP boot képernyőjének bámulása közben a csukott ablakon keresztül is majdhogynem teljes decibelben élvezhető marad a szomszéd utcai muzsikaszó, ami 3+2 stílusban van. Szemben, május elsejei színes szalagokkal díszítettek egy jó tíz méteres nyárfát, biztosan tűzoltólétráról – veszélyes mutatvány lehetett. A reggel sem volt jobb, az egynapos nukleáris holokausztra felkészülve nyitáskor elkapkodták az összes kenyeret, ami csak úgy volt kivitelezhető ha a hónaljak alá is jutott egy-egy a pékáruból.

[nincs címke]

Poszt, ami 800 akárhány karakterrel több, mint amit a téma érdemelne.

Majka mára abszolút a nép kedvenc gyermekévé avanzsált, népmesei elemekkel tűzdelt karrierjét vizsgálva már senkinek nem az a lényeges, hogy mit csinált, vagy csinál éppen, hanem honnan és hogyan jött. Az ózdi – kurvára zoral – gettók legkisebb 's legendásan (a szájhagyomány útján terjedő történetek szerint) pénztelen fia megmérettetett, majd a Való Világ intellektuálisan bitangerős közegében a végjátékban gyengébbnek találtatott a valótlanság-show-t megnyerő társánál. Onnantól az ünnepelt média fenegyerekké válásig rögös volt az út – a helyes kronológiát mellőzve: Pizzás plakát szendvicsemberség; Mobiltelefon hangszórókból üvöltetett műanyaggengszter-rapperség; Leglazább műsorvezető-ítész-géniusz-zsűri istenség.

Ő az új típusú magyar celebhősünk, a mi lottó ötösünk, az ismeretlenség sűrű homályán átszűrődő reménysugár, akinek létezése ékes bizonyíték arra, hogy pusztán felszorzott exhibicionizmussal is helyet lehet foglalni az olyan (hozzá hasonló) kaliberű nagyágyúk díszpáholyába mint például Liptai, Tóth Gabi, Friderikusz. Mert Te is lehetsz valaki!
A polc legjobb helyére került, a többi érték közé.

Az RTL Klubbot sem könnyű szeretni: Semmi nem szülhet ambivalensebb érzéseket, mint az esti híradóban szembesülni a hazai iskolákban/otthonokban éhező gyermekek látványával, majd két óra múlva ugyanezen csatornán megnézni egy homemade bizarr fél-valóságot, a meseszerű jólét, a szexuális aberrációk és a parttalan butaság egyvelegét. Iskolapéldája, annak, hogy hogyan kell felfosni plafon magasságig majd fütyörészve aláállva kiélvezni a zuhatagot. Köznépből toborzott szereplőgárda, költségtakarékos konstruált valóság, avagy fikciós reality? Kösz, de – így főleg – nem!

A hétköznapi rendszerességgel leadott, főműsoridőre pozicionált sorozatok hellyel-közzel hordozhatnak akár közröhejbe forduló magvas társadalmi üzenetet (lásd Szomszédok). Persze a nézőközönség már azért hálás, ha egyszerűen nézhetőek tudnak lenni.
Egyik kritériumnak sem sikerült megfelelnie az RTL Klub Éjjel-nappal Budapest című opuszának. Az „üzenet” ami átjön, hihetetlenül groteszk, még poénként sem értékelhető és unaloműzésként is rendre elhasal.

Nagyközönségnek mély megrendüléssel kellett volna fogadnia a reklámadó kimondottan ezen tévécsatornára fazonírozását. A mega-adó köztudatba tuszkolása óta, az RTL amolyan rendszerellenes tényfeltáró partizán szerepkörben tetszeleg, ami szép és jó, ám ez az egyértelmű attak a 2014-es választások előtt kevésbé volt ennyire hangsúlyos.

Maradva az Éjjel-nappalos csapásirányban, nem az a fő probléma ÉNBP-el, hogy arcátlanul dekadens, fiatalságot ledegradálóan általánosítóan ostoba, nyomokban sem tartalmaz kreativitást és/vagy saját farkába harapó kígyóként önismétlő, hanem hogy könnyen félrevezető lehet, azt sugalmazza: Magyarországon mindez könnyen megtörténhet/-történik. Kvázi életszagúként hirdeti magát, méghozzá abba a bizonyos (igen, fikciós, de nevén nevezve a gyereket inkább trash) reality skatulyába besorolással.

Hétköznap este nyolckor a tévé előtt dögfáradtan pedig nem vicces azzal szembesülni, hogy a hárshegyi pszichiátriai intézmény bezárása elhamarkodott lépés volt, a nagyjából minden harmadik epizódban elsütött, budapesti forgatagban premier plán faszban futkosó kócoshajú falubolondjának látványa pont ezt a kellemetlen érzést erősíti. Ő Margit híd budai hídfő oldalán található sokszobás ingatlan lakóközösségének oszlopos tagja, de mindenki más a kommunából szintén rendelkezik speciális skillel. Amíg az egyik karakter nemi identitásával kapcsolatos bizonytalansági szintje az eget verdesi, addig a másik képes prostitúcióba hajló gyűjtést rendezni nagyobb méretű szilikonimplantátum beültetésért, idegőrlően nyafogva hosszú-hosszú epizódokon keresztül és van aki szerepe szerint ellenállhatatlan kúrógépet alakít, kérdés nélkül megbasz mindenkit, valószínűleg készül majd olyan rész, amikor már kifutva a szereplőkből, tárgyakat is..

Ebben a – kis híján – valódiként eladott alternatív valóságban a belvárosban fellépésenként minimum 80 ezer forintot lehet a gitártokba gyűjteni utcahaknival. Majd' minden szereplő örökölt, nyert, vagy kapott már ajándékba 5 és 10 millió forint közötti bagatell összegeket/ingatlant/lakóhajót/személygépkocsit nagybácsiktól, aputól-anyutól, havertól. Zsíros anyagi haszonnal kecsegető munka-, vállalkozási lehetőség mindig akad manapság, de ha éppen nem, akkor majd kiadsz egy lakodalmas kazót' és dől a lé. A hűtőszekrénynek becézett lakástartozék magától feltöltődik csúcsminőségű méregdrága élelmiszerrel, amit aztán a 'fiatalos mókafaktor' fokozásaként hanyag mozdulattal át lehet hajítani az egyik sarokból a másikba/egymás arcába – már-már tortadobálós chaplini geg. Az orrvérzésig erőltetett „Buli van!” utasítás matiné időben is előírtan Római Birodalom végnapjai c. állapotokat eredményez, gátlástalan hullarészeg/bedrogozott orgiázást.

Éjjel-nappal lehetne sorolni azon töméntelen mennyiségben felhalmozott idiotizmusnak a komponenseit amit az RTL Klub 2013-ban kiengedett a palackból, de a legfontosabb talán a műsor leginkorrektebb, gusztustalanabb húzását megemlíteni: A permanens fenyegetőzést a lakhatási jog megvonásával, vagyis a renitens (értsd a már nagyon durván félrebaszó) lakók hajléktalan sorssal való szankcionálását, ami – sokszor előadott jolly jokerként – viszont az egyetlen reális elem. Magyarországon bárki, bármikor az utcára kerülhet, avagy gyorstalpaló ez, hogyan csináljunk egymásból hajléktalant.

Mindezek után Kolosiék valahol kiharcolták a luxemburgi székhelyű konszernek a „pénzbüntetést” – sajnálatos, hogy egyáltalán nem kulturális környezetszennyezési pénzbírságként kapták – és ez így bizony picsafüst, nem büntetés. Ami mellé én még feltettem volna a fél- improvizációs technikán alapuló dialógusok sarokkövének számító kérdést is, csakúgy "éjjel-nappalosan": „Noooormális vaaaaagy?!”

Jellegzetes profilkép a facebookon – főként az orbáni oldalon, de gyurcsány vonalon is hasonló a helyzet: Ünneplő, vastagkeretes szemüveg, vállalhatatlan piros rúzs, jelentős túlsúly, joviális mosoly a kamerába.

Összhatás olyan mint amikor az ismert humorista beöltözik nőnek egy-egy paródia kedvéért. [Konteo üzemmód ON.] Ezeket titkos hortobágyi üzemekben, szériában gyártják, majd beprogramozzák őket felhasználói szintű számítógép ismeretekből, feltöltenek a merevlemezükre egy közepes erősségű troll programot. Az eredmény mindig ugyanaz.
Plátói szerelemről árulkodó hozzászólások tömkelege, vitya kezének csókolgatása a gyűléseken/feri, csecsemőt ölelgető fényképeinél szervilis ujjongás. Csőlátás, ellenvéleményt fogalmazó honfitársak vegzálása minden lehetséges fórumon, vagyis folyamatos nyammogás a gyors tempóban romló erkölcsökről, közben mezei kurvaanyzás' nívójától alig-alig elütő, konkrét parancsokkal ellátott hozzászólások generálása hivatásos gépírókat megszégyenítő sebességgel. Tettlegesség, záptojás dobálás, ígéret sósavval arcba locsolásra, az ország beégetése bel-, illetve külföldi téren.

Kortól és szellemi állapottól tenném függővé a politizálást, sőt egzaktabban fogalmazva: a választójog gyakorlását is!

Ne csörgős-sipkás vénfaszoktól, ex-ÁVH-s bácsiktól, milliós bankszámlákkal rendelkező szektatag néniktől függjön egy nemzet jövője, az én jövőm. Ugyanez értendő az egyszeri pogózó skinhead értelmi szintjén vegetáló mostani fiatalokra, akik azt sem tudják miért és hova (a tájékozatlanság nem jelent felmentést), de azért beikszelnek a szélsőjobboldalt támogató rubrikába.

Húzzon a picsába a süllyedő Titanicon zenélő bizarr nyugdíjas zenekar, a nácik, a szocik és mindenki.