Mikor unják már meg (pontosabban meddig néznek még fasznak) a magyarországi ingyenesen fogható tévécsatornáknál, hogy a matinés költségtakarékosságot, ezt a kiszáradttá, kukacossá lett undorító valamit, nyomasztóan hosszú évtizedek óta „kötelező”, „kihagyhatatlan”, „megunhatatlan” jelzőkkel helyezik díszes dobozba, majd mint ünnepi szaloncukrot, darabonként bársonykesztyűben két ujjal helyezik a nézők nyelvére – filmbuziknak szóló értékes finomságként?
Itt ha filmmúzeum és a 70-es 80-as évek mozijai, akkor evidens, hogy csakis Piedone a „kedvenc pofonosztó” kerülhet a képernyőkre. De Eastwood, De Niro, vagy Pacino életpályáján még véletlenül sem haladnak végig (oda-vissza) ilyen precizitással, soha semmilyen műsorsávban. Kizárólag a hetvenes évek nevetséges gyerekfilmjei, gagyibb olasz spagettiwesternjei, az összes rész végtelenített lejátszásban, mint a filmipar márványtáblájára bevésett alapművek. Akár le lehetne porolni még régebbi szalagokat és a teljes Chaplin filmográfiát kimerítve leadni mindent, semmivel sem komolytalanabb a műfaj (sőt). Vagy három filléres Bud Spencer után a negyedik már ingyen van?
Ja boldog nyolcvanhatodikat Bud – nem te tehetsz róla..

Talán időszerű lenne generálni egy újabb kiolvashatatlan körmondatba ágyazott kérdést, most azoknak a kedves liberális (a kedvenc öndefiníció) nézeteket valló, kiemelten erőszakmentes attitűdű mintapolgároknak címezve, akik divathóbortként adaptálták a tüntetés műfajt és munkaidő utáni este hattól aznap este hétig szoktak kőkemény eltántoríthatatlansággal felvonulni, olyan azonnali kormányváltást kikényszerítő sakk-matt transzparensekkel, hogy „Nem ezt ígérted Viktor!” és „A polgári engedetlenség szexi!”. Szóval, hogy most esetleg nincs e kedvük, illetve nem érnének e rá ismét az utcára vonulni? Mármint most, hogy fokozódik az őrület. Most, hogy a kórházakban áruházi „steril fém bevásárlókocsikban” tolják be a beteg gyerekeket a műtétekre. Meg most, amikor a tanyavilág Makovecz stílusban épülő Halálcsillaga, a felcsúti Pancho Aréna áttétes daganatként osztódik, újabb és újabb szektorokkal bővül további megszámlálhatatlan és követhetetlen útvonalú közvagyon milliárdokat kiolvasztva a tartalékból.
Tudom, hogy fontosabb az évi rendszerességgel karneválozó melegek mellett demonstrálni, vagy flashmob szinten szóban kiállni a migránsokért – ha már a regnáló hatalom nem teszi, sőt lankadatlan intenzitással üldözi ezeket az embereket, mert éppen a lendkerekes árja-magyar határvédő játékát tologatja a nagy Uniós játszótéren – és a tüntetések Oscar-díját átvenni az internetadó elleni százeres tömeg megszervezésért (egyébként is netsarc helyett a facebook belépés mellé ingyenes világháló használatot akarok a hazai szolgáltatóktól, alanyi jogon kéne, hogy járjon a szabad véleménynyilvánítás ezen válfaja mindenkinek ebben az országban, számtalan létfontosságú szellemi szkanderbajokságnak ad otthon ez az etalon közösségi felület).

Esetleg ha mégis megrendezésre kerülne valamilyen megmozdulás, akkor ellen lehetne e állni a kísértésnek, hogy rögtön színpadot ácsoljanak a szervezők amin aztán felháborodott kappanhangon standuppoljanak a hangtechnikába a nagyon beolvasó-emberek?

Ha már súlytalan „úgyis hazamennek” utcabálozássá szelídítették a tiltakozás legelkeseredettebb, legveszélyesebb formáját, akkor itt lenne az idő, hogy tényleg tegyenek valamit – ők baszták el. Vagy már a híradókkal/hírportálokkal kitágított ingerküszöbbe minden belefér? Ebben az általános fásultságban minden elkövetett gaztett már csak a következő egynapos hír? Esetleg zavaros szelektálás zajlik: beteg gyerekek bevásárlókocsikban igen, az új ideológia, vagyis a focializmus térnyerése igen, netadó nem?

Ez nem marketing trükk volt, valami klasszikus bújtatott reklám, az ősrégi média-hipnózis ami után megszomjazva bont kólát a közönség a mozibüfében. Egy egészen másfajta üzenet került bevésésre a tegnap esti Összezárva Friderikusszal alatt. Egyetlen mondat pulzált a képernyőn, mindjobban és jobban kitakarva a meghívottat: Hölgyeim és uraim, íme egy újabb értéktelen ember, egy újabb értéktelen ember, egy újabb értéktelen ember..

Schoberték.. Schobert Norbert az ország fitneszguruja, a fogyni vágyó elhízottak utolsó szalmaszála, aki a – kissé keserédessé váló – magyarországi (vad)kapitalizmus hajnalán ügyesen végigszörfölt azon az Amerikából (Richard Simmons, Jane Fonda stb.) érkezett hullámon, ami a pocakos tunya középosztályból, vagyis a tehetősebb döntésképtelen falánkok tétova seregéből húzott hasznot azzal, hogy külső lelkiismeretként funkcionálva kiszólt: Ne zabálj, mozogj! Majd ehhez a bonyolult utasításhoz Norbi hozzáadott pár alap tornagyakorlatot, trendi dumákkal felvezetett táplálkozási tanácsokat és ahogy az ilyenkor lenni szokott, kisvártatva teljes Update franchise-birodalmat tapasztott össze a kiizzadt zsírból és a verejtékből (külföldön már túlságosan bejáratott, de attól még itthon ügyes húzás).

Az ominózus az „én egy olyan ember vagyok” kezdőpontú ön vállveregetés legújabb részében a Schobert házaspár szintén közismertségnek, sztárságnak örvendő női tagja volt a soron semmitmondásban. Schobertné, az ember akinek fontos missziója van! Minden megnyilvánulásában kötelezően nyomatékosítania kell a tényt, hogy ő a gazdatesttel összenőtt agyműködés nélküli ikerfej, aki még a trendi cosmopolitan pláza bitch életstílus reprezentálásra is képtelen, a fajtájának szánt közhelygyűjteményekből a Nők Lapjás elavult verziónak az előfizetője. Mindenre képes vagy, a fejedben dől el... ilyen és ehhez hasonló imbolygó alapokra helyez további frázisokat, amit stabil, legfőképpen összetett életfilozófiaként hirdet, miközben el is hiszi amit mond, ahogyan azt is, hogy lelkiismeretes mesterként további bölcs és zseniális gondolatfüzérek morzsolgatására hivatott – érdekes, hogy a nagy nyilvánosságnak szóló észosztáskor mindig a legostobábbak kezében van a megafon.
Réka egyébként jogtalanul rázza ökleit, műpicsáskodik a nagybetűs Életet igaziból megélőkkel szemben (ahogy a tehetségtelenségüktől fuldokló súlyosan exhibicionista újgazdagok szokták), ugyanis már huszonéves kora óta mindenféle valódi tapasztalatot mellőzve, egy kényelmesen puha, illatosított vattacsomó mélyéről ítélkezik, most például a mesterségesen (is) napról-napra jobban felduzzasztott migráns kérdésről – a teljes neoprimitív eszköztárat kimerítve, leegyszerűsítve, pejoratív módon. Buta fecsegése, kellemetlen affektálása, a kínos keresztkérdések hatására szerencsemosdatásba hajló kísérletei, hogy a közösségi online felületen villantott százezer forintos táskák világából átigazoljon az összespórolt kispolszkik és a megalázó magyar átlagbérek hideg valóságába, csak tovább fokozta az érzést, hogy egy önállótlan, sótlan, fantáziátlan nőszeméllyel van dolga a nézőnek. Egyben csapnivaló produkcióval is, ahol Norbi erőszakkal(?) felnyúlt a felesége végbelén át és rajta keresztül kesztyűbábozva próbált valamit kommunikálni, valahogy megfogalmazni a bennük lakozó ürességet, és még ez sem sikerült hiba nélkül, mint egy ócska hasbeszélő műsorszámban: közben végig látni, ahogy mozog a szája a bábmesternek.

Amíg tegnap este Friderikusz azzal, hogy szembesítette a Schobert házaspárt saját értéktelenségükkel, amibe beletartozik az anyagi javak gátlástalan hajhászása, az átlagemberek orra alá dörgölős kivagyiság és az ezzel kéz a kézben járó tudatlanság, így megcsinálta a lehetetlent, vagyis centikkel feljebb tudott nőni a maga milliméteres magasságából, addig Rubint Réka jelentéktelen személye tovább zsugorodott, egészen addig, hogy innentől kezdve az elektronmikroszkóp legerősebb nagyításában kelljen keresni. Mert Rubint büszkén vallja, hogy márpedig nem olvas, nem lát és tulajdonképpen nem is érdekli. Ő kizárólag a dölyfös kérkedés szakértője.