„..az amcsik meg húzzanak haza, és elég nagy az országuk ott is vannak furcsaságok, írják meg azokat..”
Részlet egy indexes cikk facebook falára írt kommentárból.

Mindig is rajongója voltam annak az elmaradhatatlan performansznak, amikor rozi házimunka közben matyómintás főkötőben kihajolva a panel ablakán az ly-os hibákkal szétágyúzott tőmondatokat partvisával összekaparászva magyarázza el, hogy hol is a helye az amcsi kutyáknak. A nagy internetes képernyőhöz odanyomva ostoba ábrázatát nézi le a „büdös kapitalistákat” és a 100%-ban amerikai gyártmányú technikai vívmányokból felhasználva minimum kettőt (amerikai találmány internet, amerikai operációs rendszer) szólítja fel az egész nemzetet az azonnali távozásra a bolygóról, ami már önmagában akkora logikai bukfenc, hogy a legnagyobb családi XXXL-es megaburger félbevágott zsömléi között sem férne el kényelmesen.
Élőben változik a felállás. Az idegen nyelven beszélő új szomszédoknak széles mosolyt dobva veri ki a magyar lakosság naponta kétszer. Kommunista maradvány- beidegződés, hogy szemtől szemben csontvelőig benyalunk, „mer' azé' érdemes ám jóba' lenni a külföldivel”, mialatt a hungarikumként átadott kislábosnyi pacalpörköltet kanalazza, a háta mögött alaposan leköcsögöljük.

A szégyenletes plakátokról hiba nélkül átragadt az orbáni princípium a lakosságra: Tartsd tiszteletben kultúránkat, majd mi beszennyezzük a tiédet. A komplexusos magyar tacskó előtt vigyázzállásba kell vágnia magát a föld minden országának. Miután kifizettek az uniós kasszából mindenki tartsa meg a véleményét magának.
Azok a szánalmas, értékrend nélküli külföldiek hátba szúrták a demokráciát az olajprofitért cserébe, az Égei-tengerbe fulladó migráns csecsemőkről is ők tehetnek, mondjuk belőlük inkább mi sem kérünk, erőszaktevők, bombamerénylők gyermekei. Nekünk csak Miley Cyrus kell és a Marvel folytatások.

Neked szívesen üzennék, te, te végtelenül proli csak facebookozni tudó ősmagyar! Bizonyára állati ingerült lennél és sokszorosan kikérnéd magadnak, ha a lelked bugyraiba gázolva, le tudnék merülni addig a pontig, ahol sztereotípiákból a teljes szettet a fejedhez vagdosva (ahogy te is szoktad) szembesítenélek szánalmas mucsai létezésed minden egyes fájdalmas másodpercével. Volt, hogy megpróbáltam már, hiába, mert az egyoldalú kommunikáció híve vagy write-only üzemmódra állítva és a szerény megfogalmazású mondanivalód alatt lévő lájkok jelentik számodra a normatív számlálót. Gondolom olvasás és az igazi élet helyett inkább megfőztél az elmúlt 50 évben. Én a helyedben nem sokáig húznám az időt a közösségi oldal köpőcsészéibe nyáladzással sem, ez nem a te századod. Általában ilyenkor egy időben megy legalább három Szex és New York -jellegű vénlány limonádé a tévében (vagy mégis). Arra figyelj, hogy miközben két kézzel gyömöszölöd be szádba Amerikát, azért ne felejts el fintorogva beszólni, hogy mennyire undorodsz a szádban szétolvadó ízektől.

Biztos eddig úgy gondoltad, hogy ők leskelődnek be a kulcslyukon a nappalidba és nem fordítva. Most komolyan: mi lenne veled Amerika nélkül te ribanc?

Ennyi filmes poszt után ideje volt írni a Bravo magazinok sztárocskáival készített mélyinterjúk (Mi a kedvenc állatod szkúter? – A delfin!) receptje alapján egy listát. Nincs mentségem az elkészítésére. Vagyis de: a szakpszihomókusi segítséghez pénz kell, a blogírás viszont ingyen van.

• Gyűlölt filléres horror a javából: A fekete kontaktlencsék 2015-ös reklámfilmje The Lazarus Effect. A közönség és a kritikusok jelentős százaléka állva tapsolta ezt a középszerűség lécét alulról verő mozit. Párszereplős olcsó színdarab volt, horrorisztikus elemekkel épphogy megspékelve, melynek alaptézisét Joel Schumacher a Flatliners-el 1990-ben összemérhetetlenül magasabb színvonalon prezentálta.
• Egy kétségbeejtően szar horror átdolgozás: A Dead Rising Watchtower. Videojáték címeket mozivászonra/tévéképernyőre adaptálni zs horrorfilmként, olyan mint az IFA ablakán kihajolva obszcén megjegyzéssel közösülésre buzdítani a zebránál álló miniszoknyás bombázót: volt már akinél bevált? A Dead Rising film pont annyira lett „jó”, amennyire azt a témától (a game-széria és tízezerszer felhasznált elemei) várni lehetett. Uwe Boll kompatibilis produkció.
• Már megint a kamerarángatós handycam horror: Willow Creek, a műfajteremtő The Blair Witche Project-et követő végtelen számú klónok jetis mutációja. A home made-nek álcázott kézikamerás horror-kreálmányok folyamatosan mélyülő pöcegödrének jelenlegi alja – lassan sikerül valahol Kínában előmászni a szarkupac alól, naná képrángatós operatőri munkával megörökítve a dicső pillanatot. 1-től 10-ig nem lehet pontozni. A 0 pont túl megtisztelő, mínusz fokozat meg még nincs a skálámon. Ne vezekelj el nem követett bűnökért, ne lopj el magadtól másfél órát, ne nézd meg!
• A végtelenül irritáló akció-vígjátékok: Ebből már megvan, hogy a 'nagyokat röhögünk és még annál is nagyobbakat lövöldözünk, 25 percenként autóval megkergetjük egymást a forgatás kedvéért lezárt belvárosban' alzsáner önmagában az utálat trágya, egyébként a Taxi tokkal-vonóval, tévé sorozattal. Béna francia humorizálás, szintén béna francia történetmeséléssel – szerencsére mindkét esetben létezik számtalan szabályt erősítő kivétel.
• Kínos vígjátékok: Mi magyarok ebben verhetetlenek vagyunk. Angol nyelvterületről a teljes Adam Sandler (az örökös „jó fej” csávó) filmográfián belül gyakorlatilag bárhová magabiztosan nyúlhatnék, de ki lehetne kergetni a galaxisból a hazai csatornák hétvégi favoritjaival a Meet the Parents 2-3 részeivel is, időben a kezembe adott papírzacskók nélkül azonnal felhányom magam a világűrbe Barbra Streisand és Dustin Hoffman gyomorfogató jelenetei láttán, 10-9-8-7...
• K mint kigyúrt akció színész: Dwayne Johnson, színészileg abszolút nulla, egy, a színjátszás alapjaira fogékony gorilla esélyesebben idomíthatóbb főszerepekre mint Rock. Sosem értettem a személyét övező hypeot. A San Andreas kapcsán jegyeztem le 2015-ben „Vannak könnyen megjósolható történések az életben, például, hogy büdös életben nem nyerek a lottón, vagy, hogy vasárnap nem tudok elég korán felkelni ahhoz, hogy még kapjak kenyeret a kisboltban. És a kiszámítható tételek listáját gazdagítja mától a San Andreas című geggyűjtemény is. Technikai prezentációként kellene árulni (videokártyákhoz az új 3DMark helyett) és nem mozifilmként. A közel két órányi tömény giccs bámulása közben kizárólag azért voltam képes izgulni, hogy hátha kifordul a sarkából az univerzum és a Rock becenevű ex-bulibunyós ripacsra ráomlik végre a komplett toronyház lakópark. De nem. Műfajt tévesztett vígjátékként 10/10 pont.”
• Western/régi krimi zsáner megboldogult vén bohóca: John Wayne. Ez így annyira rövid lett, hogy formabontó módon kénytelen vagyok pozitív alternatívát ajánlani, a vén marha J. W. műmácsó filmjei után vizes borogatásként fognak hatni, ergo ha igazi régi westernt akarsz látni mocskos-poros autentikus környezetben és szerelésekben, cserzett arcú karakterekkel, zseniális tőmondatokból összerakott párbeszédekkel, akkor Sergio Leone a te rendeződ, a mostainak közül Tarantino újragondolt Django-ja ami minden porcikájában professzionális alkotás lett, újranézhetőségi faktor az egekben.
• Televíziós szériákból: Fiúbandás-tinipicsás szereplőgárda kliséhegyeket maga előtt görgető ifjúsági horrorban, maszturbálás kényszeres kamasz publikum előnyben, ez a Supernatural vs. az ingyenesen fogható tévécsatornák nagyüzemi futószalagon nyomozós lelketlen krimi szériái, pl. NCIS. Tisztelgésként a honi műsorgyártás legkülönlegesebb fényű drágaköve előtt, mindenképpen helye lenne a listán a fikciós reality jelmezbe bújtatott vízfejű gyermekünknek is, de sajnos az Éjjel nappal kúr a Pest nevű furcsa ufónautát képtelenség műfajilag beskatulyázni.
• A legjobban elbaszott sorozat: Erről valószínűleg már örökre a jobb sorsra érdemes Prison Break fog beugrani mint az eddigi legfájóbb emlék. Szezononként ugyanabból a húzásból állandó ziccert gyártva végül belesétált a feledés homályába. Egyértelmű mélypont volt, amikor nyögvenyelős csavarként már nem ki, hanem beszöktek a szereplők valamelyik szuper védett épületkomplexumba. Addigra elfogyott minden türelmem, két részig bírtam cérnával az évadot.
• Meddő 108 perc egy sci-fivel: Under the skin. Valóságos roadmovie, ahol Scarlett Johansson beleteker félmillió kilométert egy transzporter típusú gépjármű kilométer számlálójába.. Egyetlen, racionális érveléssel alátámasztott pozitív kritikát szívesen olvasnék erről a bátor kalandorként a dögunalom legvégső határain is túlmerészkedő alkotásról. Az, hogy azért ennyire mélyszar mert meg nem értett művészfilmként ez lenne a dolga, nem számít érvelésnek, mindenféle zagyválás a képi világról, sötét tónusokról, egyedi atmoszféráról szintén nem.
  Reménytelen várakozás, 108 percnyi időhúzás, tökélyre fejlesztett unalom.
• És végül, ha már sci-fi: A fiatalos közösségi hangulatot becélzó divat tini-buzi sci-fi mozik éves sárlavinája, ilyen a – teljesség igénye nélkül – Maze Runner, The Hunger Games, The Giver, vagy a Divergent. Sokan vagyunk, fiatalok vagyunk, csapatokat alkotunk, új generáció vagyunk, lájkolhatóak és megoszthatóak. A metrón gizda pofával olvashatod az angol nyelvű könyv verzióikat. Mint széttaposott Starbucks kávés poharat a szélvihar, úgy kapta fel a tinédzser nemzedék és a balfasz média eme rentábilis fércmunkákat összehordó senkiket, egykaptafa történeteikkel pár korszakkal ezelőtt lábjegyzetnyi helyet sem érdemeltek volna ki a Galaktika magazin aktuális számaiban.