Az objektív statisztikai adatok fellegvárában (KSH) mostantól nem számolják a létminimumon élőket (valahol 4 milliónál akadhatott ki a műszer). A hír nem lett megfelelően kommunikálva a nép felé. Ez így szar karcos, megkísérelek segíteni:

A nemzetiszocialista határvédő hun íjász-harczos karakterünk mérgezett nyílvesszőt röpített a létminimum délibábjának horpadt mellkasába! Halálos találat volt ez, egyenesen a démon szívét érte. Büszkén jelenthetjük be: A szegénység felszámolásra került hazánkban!

Tegnapi téboly: Épül a határzár, az újragondolt kínai nagy fal 4 méter magasan, 175 kilométer hosszúságban, az észak-afrikai spanyol enklávék határvédelmének legbarátságosabb elemét (ott sincs kolbászból a kerítés) beillesztve: drótkerítés változatban.
Még alig küldték vissza néhány ezren a nemzeti inzultáció lófaszrajzokkal megbecstelenített kérdőíveit, máris elkezdődött a közpénz plakátháború, polgári engedetlenség jegyében még át sem festékszóró sprayezték a letegező, félkilátójeles mondatvégű humanitárius életérzéssel átitatott üzeneteket, máris bejelentették egy magyar-szerb határzár építését. Ki képes itt már épkézláb, vállalható teóriával szolgálni, saccolni, hogy végül mivé is kulminál a Fidesz ellenség-keresési random generátorából kidobott „hadban állunk Eurázsiával” orwelli alapvetés, a nagy honvédő hidegháború?

A kormány rátalált egy újabb bőséges tartalékkal rendelkező pénzes kútra (Habony-művek szép munkát végzett a vízér pálcával). Annyi feltételezhető, hogy a drótkerítés felépítésével megbízott kivitelező cég ezúttal nem a Közgép lesz és hogy aranyos kisvasút és modern ledvilágítás is szükségeltetik, végig, 175 kilométeren – utóbbi csak a menekültek magyar munkahelyeket elfoglaló bevándorlók=terroristák könnyebb távcsöves puskás becélzása miatt, az előbbi pedig A-ból B-be eljutni, a királyi tévé legendás élőkapcsolásaihoz.    
Bár ez nem cél, de büdzsékímélőbb megoldás lenne drótkerítés-szörny helyett az Alien 2 című sci-fi, horror automata őr-gépágyúinak felállítása a magyar-szerb határhoz, egyetlen neonmellényes közmunkás (természetesen csak az „Újra tanulok” program keretében indított gépágyú karbantartói OKJ-s képzést elvégezése után) elég az üzemeltetéshez, az időnkénti lőszercseréhez. És így two in one a halálbüntetés visszaállítására jelentkező igény is kielégítésre kerülne. (Már csak a méltán híres gasztrokultúránkat kéne behívni az egyenletbe, például magyar televízió bűnevője, Borbás Marcsi is szerepelhetne valamilyen helyszíni főétkezés apropójából, ez a részlet még kidolgozás alatt áll.)  

Változatlanul fenntartom a konteo-gyártás jogát, vagyis hogy a figyelemelterelő műbalhézás és a többlépcsős lenyúlás-hegyek mellett a „Gyere haza fiatal” szlogen ettől a ponttól fog transzformálódni egy külhonban meghirdetett „Toloncold vissza a fiatalt” program jelmondatává. A külföldi sajtó mindenesetre nem éppen pozitív hangvételben nyilatkozott a dologról (érthetetlen).

[A szarkazmus kapcsolóját OFF-állásba állítva] A rezsim megoldása söröskrigli egyszerűségű és így sokan máris a kemény riposzt reményében visszhangozzák a „gyűlölünk mindenkit” hozzáállásból leszűrődő egyetlen tanulságot: "Ha annyira együtt éreztek a menekültekkel, akkor fogadjátok be őket az otthonaitokba!" Demagóg és szélsőjobbosan ostoba, afféle turbómagyar pólószlogen, egy gyenge fing a szélben.
Érvelési hiba, analógiát is tudok hozzá: mintha egy közlekedési baleset sérültjének nyílt lábszáltörését nekem kéne helyre raknom, ott az autópálya aszfaltján, függetlenül attól, hogy nem vagyok orvos – ha már ennyire zavar mások szenvedése.
Tárcsázom a mentők számát, de nem az én dolgom a műtét elvégzése.

Egy időhiányra hivatkozó, 444.hu-s kommentárokból összevágott jegyzetféle.

A száz százalékban rendszer-kompatibilis Omega együttes hétvégi koncertestje semmiképen sem értelmezhető pusztán ártalmatlan zenei élményként, esetleg zenebarátok, szoftrockerek nosztalgikus nagytalálkozójaként.

Kóborék és a 2015 forintos jegyárat befizető, önnön magát beatnemzedékként definiáló közönség sem bújhat ki a felelősség alól. Mihály Tamás basszusgitáros az egyetlen kivétel, hiszen ő pontosan az ügy politikai vetülete miatt mereven elzárkózott, hogy Felcsúton zenéljen. Az O.V. portájának tőszomszédságában megtalálható, Ceausescu-érát idéző fedett sportlétesítmény aka kolosszeum egy teljesen szükségtelen, mi több felháborító közpénzköltés (mellőzzük a kötelező kormányzati bullshitet miszerint milyen kasszákból lett finanszírozva..) végeredménye és mindez most épült 2014-ben, egy állítólag demokratikus társadalomban.

A Kedves Vezető személyes preferenciájáról van szó. A cél a hobbi, azaz a tökmagköpködő futball kultusz erősítése és így a Pancho aréna igencsak szimbolikus jelentéssel bír: tudtommal ezúttal sem az évek óta pengeélen táncoló magyar egészségügybe lapátoltak pénzt, és nem is az oktatásba, stb.

Az Omega (szalon-rockzenekar) – és a többi, évente megrendezésre kerülő „utolsó” búcsúkoncertek bevételeiből dúskáló nagy öreg – minden rendszer hátán/mellett vígan megélt. Így hát tőlük nem is vártam mást. Sőt, kiélezett versenyeztetés lehetett a régi bútordarabok és az újabbak között, talán az Orbán királyi család zenei kiskedvenc háziállata Ákos (a magyar művész panoptikum Depeche Mode mintájából kiöntött furcsa viaszszobra), grátisz bevállalt volna egy kellőképpen transzcendens dalszövegekben megmártogatott felcsúti koncertezést az Omega Oratóriuménál is jobban túladagolt látványelemekkel, lézershow-val, villogóbb stroboszkóppal, töményebb füsttel.
Persze semmi bajom a prostikkal és attól függetlenül, hogy én nem vagyok az és személy szerint nem veszem igénybe a szolgáltatásaikat megértem, ha valakinek ez az út lett kijelölve, ha gyakorlott lotyó lévén a kellő síkosításról már előre gondoskodva, jó mélyen behajol, mert ahogy mondani szokás: Mocskos meló, de valakinek ezt is meg kell csinálni.

Kóborék csak hozták a papírformát – kevésbé szofisztikáltan fogalmazva – akár szó szerint értendően, hiszen egész biztos kellemes vastagságú bankó-kötegek estek le, hogy most az orbáni rezsim által kijelölt (új)fővárosban játszották az ezúttal (igényeknek megfelelően) szakrális töltettel ellátott nótáikat, persze azért a Gyöngyhajú lány sem maradhatott el..

Lelke rajta aki bármiféle asszisztenciát nyújtott ehhez a szombat estéhez, nálam ez elvi kérdés, akkor sem tenném be a lábam a Pancho arénába ha a Rammstein lépett volna fel, nemhogy a Kóbor..

Pintér Sándor (alias simabőrű) belügyminiszter úr egy valódi géniusz, a napokban igazi ötletbörzével állt elő a közmunkaprogramban résztvevő polgárok további lealacsonyítását, megalázását illetően.
A kipattant isteni szikra első villanása tulajdonképpen egyértelmű zsarolás és az "igazi" munkahellyel rendelkező polgároknak szól: Ha kilépsz a munkahelyedről (közös megegyezés is számít), akkor három hónapig ne lehessen köz-rabszolgamunkára jelentkezned, egyszerűen 90 napig le leszel tiltva erről a lehetőségről.
A dolog második része még ennél is meredekebb, konkrét időutazás társul a zsarolás mellé: Pintér – mint valami tudományos-fantasztikumból előlépett őrült professzor – javaslatot tett a késő középkori feudalizmus reprodukálásra. Vagyis, hogy a polgármesterek ezentúl kötelező napszámba küldhessék a jobbággyá átminősített közmunkásaikat a földekre (Vajon kiknek a kezében vannak a földek? Nem annyira beugratós a kérdés.) mindenféle földmunkát végeztetni filléres napidíjért. Amennyiben a kijelölt szolga nem vállalja eme felemelő munkakör betöltését, illetve kilép, úgy aktiválódik a fent említett 90 napos szankcionálás. Ezt hívják sakk-matt helyzetnek.

Sajnos a ius primae noctis – azaz az első éjszaka joga; ez lesz majd az a privilégium amikor a holdudvarhoz tartozó földesúr belecsavarhatja tökének tartalmát a jobbágysorban senyvedő szűzlányokba/fiúkba – egyelőre lemaradt a listáról.

A bürokrácia köbre emelése, azt hiszem ez a matematikai művelet passzol a legjobban az Orbán Viktor nevével fémjelzett abszurd korszakra.
Régen az okmányirodákban általában kapásból el lehetett intézni azt amiért odamentél – vagy legalább elkezdhetted ügyeid intézését.
Most már a budapesti központi irodában is mindenképpen időpontot kell kérni, ami rögtön egy hétnyi időhúzást eredményez. Az időpontfoglalás (oké, asztalfoglalás) inkább a csokornyakkendős pincérhadsereggel rendelkező Michelin-csillagos éttermek védjegye és nem a hivataloké (de ez nem tutifix, tapasztalat híján így képzelem az ilyesmit, nem lehetek képben.. a magasabb színvonalat képviselő vendéglátóipari egységek látogatását gyrosozással váltottam ki.. ahogy illik, állva fogyasztva, apró szalvétából, a túladagolt csípős öntettel mindent összekenve). Alternatív megoldásként át lehet fáradnod valamelyik 2. Generációs Kormányablak kódnevű vesztőhelyhez (főváros másik végeibe) és a sorszámozott pokolban reményvesztetten gyűrögetni az érintőképernyős automatából kiköpött 346-os számú papírfecnit közel három órán keresztül, egy öt percet igénybe vevő jogosítvány hosszabbítás miatt.
Az egészségügyben rendszeresített halállista várólista még keményebb történet, ott a törvényalkotók egyértelműen olyan költségtakarékos irányban játszanak, hogy kedves betegként esetleg elhalálozni leszel szíves mire elérkezne a – sokszor kurva komoly nehézségek árán, többlépcsős akadályverseny legyőzésével – kialkudott időpontod és bejuthatnál például egy alap ultrahang vizsgálatra.
A temetés olcsóbb megoldás, és talán hamarosan (2016-os tervezet) rokonok is megáshatják majd a sírodat – mint a kibaszott vadnyugaton.

Egyetlen lövéssel hortobágyi karikás ostorcsapással több célpont leterítése (avagy egyből három trófea ami kinézhet a buliból).

• Megelőző támadásként az újabb főellenség-csoport megnevezése/kijelölése, figyelemelterelési szándékkal.
  
• Valamiféle migrációs feketelistára juttatni országunkat, így gátolva meg végleg a honi kivándorlási hullámot.
  
• Elüldözni azon viszonylag kevés számú már letelepedett állampolgárokat, akik különböző tradicionális vállalkozásaikat üzemeltetve (beleértve természetesen a kifőzdéket/éttermeket és ruhaboltokat is, stb.) próbálnak boldogulni a mai Magyarországon, így kísérelve meg feltornázni a – közismerten – csúcsminőség jegyében gyártott honi termékek eladási statisztikáit..   

A horogkeresztes karszalagot húzott kérdőív hecckampány bakancs lábnyomában loholó, közpénzből (naná) finanszírozott plakátháború egyedülálló eseménynek minősül Magyarország történelmében: végre saját kútfőből, saját erőből lettünk nácik.

"Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!"
"Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat!"

Betyárseregesen, vagyis tegezve-lenézve fenyeget („Ne bántsd a magyart!”), bulisan skinheades a hangvétel na. Ékes magyar anyanyelvünkön szólítja meg a külföldit – egyes plakátverziókon a kultúra szó égisze alatt. Gyanítom sokaknak bevillan majd a Kontroll egyik (reális) poénja, az amikor a szembetűnő szellemi fölénnyel rendelkező jegyellenőr papucsállatka szótagolva üvölt rá az őt fényképező japán turistacsoportra a metrón: – NEM ÉR-TED? JE-GYE-KET BÉR-LE-TE-KET!
 
Köszönjük Orbán Viktor (reméljük nem veszed a tisztelet hiányának, ha innentől tegeződünk, még akkor sem, ha ez most nem kapitalista IKEA-s, McDonald's-os keresztnév-táblás etikett, ez inkább – jó tanítványodként – olyan Fideszes csendőrpertu, mint amikor a kifordított bomberdzsekiben és leengedett hózentrógerrel divatozó skinhead megfejeli a pakisztáni vendégmunkások sarját a játszótéri hintánál: Szia Vitya!), hogy az ország teljes lakosságnak nevében eszkaláltad a fejedben dúló újszériás szélmalomharcot xenofób hadjárattá. Ebben a büdösbunkó honvédő RPG-ben reméljük sikerült kimaxolni a karaktered, fakereszteket gyújtogató fehér kámzsás élharcossá.

Nehéz ügy lenne továbbírni ezt a posztot.. Pár millióan szívből reméltük, hogy ez is csak egy újabb rossz vicc, de nem. Micsoda szégyen..

Túl régen született már klasszikusabb vonalvezetésű poszt görbe tükör címkézéssel a permanens bannolás blogban (arcpirító szégyen.. pont a fő profil hanyagolása..), ezért most remegő kézzel be is írtam magamnak néhány mínusz pontot, majd egy, sörös és pizzás dobozok felhalmozott roncsaiból álló furcsa szemétkupac aljáról előkotortam a billentyűzetem. Élősködő és rovarhatározó, i mint Iroda parazita.

Szabályt erősítő kivételek természetesen mindig vannak, sőt.. de nem róluk lesz szó. Reflektorfényben az irodista faj díszpéldánya. Ő az aki szinte szimbiózisban él a számítógépével (pasziánsz, esetleg Word, néha Excel), hatórányi munkaidejében kizárólag az állandó facebook online jelenlét-kiskonyha-habos kapucsínó-kijelölt dohányzóhely megállók érintésével közlekedik és bérlete van. Előszeretettel dicsőíti a kemény munka szentségét minden vele folytatott beszélgetés közben. Jogosan. Szerénynek éppen nem mondható személye az egyszeri halandó számára felfoghatatlan fontossággal bír, mindenki más dolgozó emberrel ellentétben ő valóban állhatatos, fáradságos munkát végez, méghozzá a bürokrácia paragrafus falakból felépített tekervényes labirintusában, és így Atlasz földgolyójaként nyomja vállát a hatalmas felelősség. Van, hogy a vezetőség hatalmat ad az irodai alkalmazott – bőrkeményedésektől mentes, mi több bababőr puhaságú – kezébe, ilyenkor súlyos stádiumú kisebbrendűségi érzése kompenzálása végett, már jelentéktelennek tűnő hibák elkövetésekor azonnal dörgedelmes hangon mondja bele a megmásíthatatlan ítéletet a telefonkagylóba (a cégnél, 10-12 órás váltott műszakban kétkezi munkát végző alkalmazottnak) „Gyere be a kilépni a központba!”. Az egyetlen biztos orgazmusforrás.
      
A szellemi segédmunkát végző irodai parazita nem szimplán magas lóról szól le az éhbérért robotoló proletár munkásosztálynak (akiből voltaképpen él), hanem egyenesen zsiráfnyakról lovagolva. Érthető. Egyébként is jelentős különbségekről beszélünk, hiszen ő az általános műveltség kvintesszenciáját A szürke ötven árnyalata, illetve Alkonyat-saga -nívójú fergeteges bestsellerekből szippantotta magába, azokat – a gyorsabb hatás érdekében – szigorúan instant porból készült levesként, azaz mozgóképesített formában fogyasztva. Továbbá rendelkezik néhány előre betárazott, Mariana-árok mélységű Paulo Coelho idézettel, amit nem fél felhasználni, ha a bölcsesség látszatát kell éppen kelteni.

Külső ismertetőjegyek alapján kétféle típusba lehet sorolni:
Első; jelentős túlsúly, dupla-tripla seggméret, mindig készen áll bevágni egy-kettő-három-négy finom Rákóczi túróst.
Második; aszott, gyűrött arcú láncdohányos, akinek nikotin függőségénél csak kávéivászati addikciója jelentősebb.

Lényeges pont, hogy a munkahelyükért/státuszukért rettegő alkalmazottak/ügyfelek mindkét parazita-verziót megvesztegethetik old school ajándékkosarakkal (Törley pezsgő, tea, kávé, díszdobozos konyakmeggy), de csak átmenetileg. Megfelelő mértékű korrumpálás híján empátiából egyaránt vizsgáznak elégtelenre a hét öt munkanapján, legyen szó, önkormányzati, bármilyen hivatali, vagy rosszabb esetben egyenesen munkahelyi helyszínekről.

Már-már Twitter kompatibilis cselekményleírás következik, a lakonikus terjedelem bőven több és jobb, mint ami John Wicknek valaha is járna: Szar/szomorú dolog John Wicknek lenni manapság. Meghal a rákos feleséged, a tőle kapott kutyádat pedig legyilkolja az orosz maffia (az amerikai filmek erős akcentusú orosz célpontjai reneszánszukat élik, most az elhagyhatatlan fekete bőrkabátos gengszter köntösben) ráadásul még a veterán 69-es Ford Mustangodat is lenyúlják, de te gránitlap keménységű fickó vagy, a visszavonult hírhedt bérgyilok, kíméletlen bosszúállásod közben egymagad body count rekordokat döntesz meg (elhalálozások száma John Wick által 76 fő, plusz 8 fő és 1 kutya).

Lehetetlen kategorizálni, komoly, esetleg akció-paródia ötvözet.. Megválaszolatlanul hagyja a kérdést: mégis mi a fenét akartak felvállalni, hangsúlyossá tenni ezzel az almacsutkáig rágott banális közhellyel, most 2015-ben? Egyetlen plusz pont, hogy infantilis akciójeleneteivel a film időgépbe ültet, a felhőtlen óvodáskor homokozós-csúszdás napi rutinjába repít vissza, ahol még a főprogram abból állt, hogy ma te jedi leszel, én sith, holnap te cowboy, én indián [kezéből pisztolyt formál és lövöldöz, tenyéréllel karatézik, eltúlzott ütést, lézerkardozást imitál]. Steven Segal az aikidós harcművész színészóriás teljes mimikai eszköztárával felszerelt egyarcú Reeves (A Matrix öntudatra ébredt irodistájaként, Neoként volt egyedül a maga decens keretei közt megmaradva relatíve badass, minden más ilyen irányú kísérlet kudarcba fulladt) által formált igénytelen John Wick karakter hitelesebb lenne szakadt, mosdatlan homelessként. Fegyvermarkolatok helyett, papírzacskóval takart kommersz rövidital üvege illik a kezébe, feszes akció-pózok helyett kifőzdés sorban állás, beavatott gyilkosok számára fenntartott spéci luxuslakosztályok helyett, napilapokból hajtogatott fekhely eldugott sikátorokban, rozsdás tűzlépcsők és meggyújtott lemezkukák szomszédságában. Keanu Reeves karrierjében ez a szakasz könnyen átválthat egy John Waynesedési folyamat – már nem is annyira –  kezdőpontjává, ahol a hiteltelen mű-vagány figurát minden jelenetben el kell adni és kötelezően minden sarkon memorizáltatni a nézőkkel: Ő kemény csávó, Ő kemény csávó! Nem fogja a golyó és tenyéréllel is egy ütésből halálos.

Chad Stahelski az ijesztő trend következő darabját gyártotta le, méghozzá debütáló rendezőként így első nekifutásra. Egy újabb egylapos forgatókönyvből készült fegyverpornó bámulása szotyolázással egyenértékű egyszerű örömökkel kecsegtet, ami sajnos több mint elegendő jelenleg – mozitermekben sokszorosan bizonyított tény.
Fárasztó. Fájdalmas. Súlytalan. Kiszámítható. Nem kemény. Nem laza. Nem vicces. Minden belemagyarázás ellenére képtelen görbetükröt tartani, műfaj-parodisztikus húrokat pengetni.
Egyszerűen az ami. Évtizedeket késett, rosszul koreografált akciójelenetekkel beborított a „film után törlődik az élmény” lövölde, ami egy korszakkal korábban videotéka polcoknál előkelőbb helyre sosem kerülhetett volna.
       
10/2 és ebből egy pont csak és kizárólag Marlyn Manson Killing Strangers-ének érdeme (ami önállóan 10/10 pont).

Eleget éltem már kint a hideg valóságban ahhoz, hogy tudjam, itt nem léteznek színek, egyféle temperát nyomtunk ki a palettára, feketét. Ebből dolgozunk.

A dél-franciaországi Toulouse-ban a vasútállomás területén található valami – számunkra – merőben szokatlan: egy fekete lakkozású Yamaha pianínó, bőrrel kipárnázott kényelmes kis zongoraszékkel. Azzal a nem titkolt szándékkal állították a pályaudvar kockás márványpadlózatára a méretes hangszert, hogy bárki zenélhessen rajta. Az utazóközönség kollektív kikapcsolódását, stresszlevezetését szolgálja, műfaji averziók nem léteznek (komolyzene, jazz és bármi), a házi szabály annyi, hogy holmi alantas anyagi haszonszerzési célokból nem érvényes bevetni a zongoratudást.
A hosszú évek alatt szeretett, tisztelt bútordarabbá lett az állomás a fekete pianínója, időnként leülnek elé, hogy önjelölt utcazenészek brillírozzanak rajta.

Most kitoltam ezt a zongorát az egyik hazai vasútállomásra, felfelé mutatott középső ujjat tartva a magyar tradícióknak legyűrtem a kísértést és nem csavaroztam bele a betonba 30 centis menetszárak, edzett acél csavaranyák és speciális nagy teherbírású dübelek segítségével (Franciaországban sem úgy van, szabadon áll), beszereltem viszont egy rejtett mikrofont és kamerát is – persze mindebből kurvára semmi nem igaz, de játszunk el a gondolattal..
Az első órában a hajnali járatra várakozó elfásult gyári melósok máris szétnyomtak három Arany Ászok sörösdobozt a lenyitott kottatartón, a tangóharmonikaként kilapult fémdobozokba később többen is belehamuztak.
Reggel hét előtt tíz perccel iskolások egy kisebb csoportja vad törzsi csatakiáltásokkal kísérve („mi ez geeeeciii, zongoooraa geeciii”), ököllel klimpírozva szólaltatta meg első ízben a hangszert, közben ketten lakáskulcsokat végighúzva, vidám sercegéssel szántották fel a minőségi lakkborítást a hátoldalon, kapitális szőrös faszt rajzolva rá és mindenféle olyan szimbólumot amit büszkén csak tagelés gyűjtőnévvel szoktak illetni a fiatal művészlelkek manapság.
A zongoraszék egyik lábát egyetlen határozott mozdulattal letörték és a széklábat lehajították a sínek közé.
Valamikor tíz és tizenkettő között titokzatos körülmények között eltűnt a háromlábúvá lett zongoraszék – később a felvételek többszöri visszajátszása sem segített az események tisztázásban.
Néhány – a váratlan díszletelemre – rácsodálkozó járókelőt leszámítva egészen délutánig nem történt semmi különös. Négy óra környékén viszont rögtön ketten is megtisztelték a spriccelő farok & Dzsina i love Laci (sic!) karcrajzokkal kidekorált Yamahát. Önfeledt zongorajátékkal múlatták az időt, hamarosan kisebb vita kerekedett, a beépített mikrofonnak hála jól kivehető volt, hogy az egyik nehezményezte amiért a másik nem a Lakodalom van a mi utcánkban című klasszikus zeneműdarabot játszotta. Ekkor a másik egy szépen kivitelezett jobb horoggal kívánt érvényt szerezni akaratának, hiszen ő az Aranyeső című sláger mellett tette le a voksát, ettől az egyik, vagyis a lakodalmas műfaj elkötelezett híve némiképp megtántorodott ugyan, de a letépett kottatartó lapjával sikerült (véres) pontot tennie harc végére – ha pár órával előbb érkeznek, a háromlábú szék még hatékonyabb támadófegyverként szerepelhetett volna az ütközetben.
Miután a helyszínre kihívott mentő és rendőri egységek elhajtottak a pályaudvarról, közel félóra halotti csend állt be a vasútállomáson: zongoraszék lába a síneken, hatalmas faszrajz & Dzsina i love Laci tetkók a minőségi lakkozásba szántva, és ekkor már hiányzott jó néhány billentyű, vegyesen feketék és fehérek.
Este nyolc óra tájékán, pont amikor a kamera átállt volna éjjellátóra, misztikus módon leszerelődtek a rézből készült zongorapedálok.
Éjfélkor a peron mentén lassan végigtolatott egy gyújtáshibás halványkék Barkas kisteher és nem sokkal később – súlyos terhek gyors, zajmentes eltüntetésében felemelésében rutint szerzett – izmos karok emelték magasba a többszörösen meggyalázott foghíjas Yamahát. Bár baromi nehezen fért fel a szűk raktérbe, de pajszerezés technikákat bevetve és így kétfelé szerkesztve a pianínót, végül megoldásra került a probléma.

A zongoraszék lába megmaradt a síneken, de mindenre nem juthat idő, elvégre csak egyetlen kibaszott nap telt el.

A honi televíziózás krónikájának legmisztikusabb oldalán egyetlen név olvasható: Hajdú Péter.

Teljességgel kizárt, hogy bárki is emlékezzen, hogy mikor és hogyan költözött be a nappalijainkba, de egyszer csak ott volt (akárcsak egy fájdalmas pattanás a seggen). Hajdút – ezt a jóllakott parasztgyerek benyomását keltő unalmas sutyerákot –, külső adottságait tekintve könnyebben el tudnám képzelni strapabíró gyapjúbundás báránybőr mellényben, kampós végű pásztorbottal a kézben, ahogyan a déli napsütésben éppen tereli a jószágot a végtelen alföldön, mintsem heti rendszerességgel a tévéképernyőkön. És kettes számú besorolás sem jobb.. Egyszeri tanyasi böllér, aki késélezés közben szegezi a kedves vevőnek önnön létezése legfontosabb kérdését: Szárny, comb, farhát, mit adhatok?

Az élet persze nem szépségverseny, igazi nemes cselekedet lenne mentségeket gyártva azt állítani, hogy Hajdú Péterrel ugyan gonosz tréfát űzött az anyatermészet, de jócskán kárpótolta is egyben, ügyesen balanszírozva a mérlegsúlyokat olyan személyiséget kaptunk aki bármilyen alapjaiban bebukott műsorszámot elcipel a hátán, akinél randevút ad egymásnak a felhőtlen humorizálás és a páratlan intellektus, egy kamerák kereszttüzében parádézó frappáns showmant. Azonban sajnálatos módon a valóság az, hogy Jay Leno megolvadt viaszmásolata nemcsak úgy néz ki mint egy ostoba barom, akinek botot dugtak a seggébe, hanem megnyilvánulásai alapján pontosan az is.
Ez a végtelenül feszes, indiszponált, érdemben kommunikálni képtelen rossz vőfély-imitátor még csak kellően harsány sem tud lenni, unottan motyogja – sokszor gusztustalanul megalázó – balgaságait a műsorába meghívottaknak, azaz halálos betegségekkel küzdő gyermekeknek, gyászolóknak és celeb-leselejtezéseken felvásárolt made in hungary gravírozást viselő „sztárvendégeinek”. Egyedül női beszélgetőpartnereivel szemben tud felengedni, általában túlságosan is, mint valami játszótereknél ólálkodó nyálát csorgató perverz a gyermekzsivajra, úgy reagál a női nem látványára. Mert aki Cicciolina (a kerti latrina szinonimájaként lett közismert) művésznő műtéti úton felduzzasztott tejeszacskói láttán képes stabil erekciót produkálni, illetve Szandit (a nevének puszta említése minden egészséges heteroszexualitással bíró férfiember számára felér egy középtájékra engedett hideg zuhannyal) idomai apropóján (csöcs fétis újfent) szembedicséri kínosan hosszú percekig, annál egész biztos, hogy súlyos szexuális rendellenességek egész tárháza diagnosztizálható.

Mint fentebb utaltam már rá – és ezt a részt nem lehet elégszer hangsúlyozni – az empátia szó is ismeretlen fogalmat takar a Hajú-féle szótárban, vagy az idők folyamán saját maga hibajavítózta ki a kapcsolódó sorokat a lapról, vagy eleve ott sem volt a szócikk. Általában tíz-húszezer forintos felajánlásokkal szokta még hatékonyabban lealázni az esti műsorsávban elhajított Frizbi segítségre, meleg hangú megértésre szoruló/vágyó meghívottjait. Nézettséget kovácsol beteg gyermekek és gyászoló özvegyek, rokonok testi lelki agóniájából, dúsgazdag műsorgyáros producerként kiélvezve a teljes TV2-ös vállszélességet és évek óta tartó erős hátszelet.

Az a műsorcím, hogy Frizbi látatlanban is mindent elárul a média milliárdossá lett főszereplőjének sziporkázó kreativitásáról, Hajdú bizonyára az éterben terjedő sorcsapások legrosszabbikaként megismert Boros-Bochkor duó nyomvonalán akart elindulni, a bumerángból így születhetett meg a fantáziadús frizbi.
Visszadobni a frizbit, érteeeed.. kibiztosított kézigránátot, mérgezett nindzsacsillagot, arcirányba dobott felhúzott medvecsapdát, a Puzsér Robit.. Bármit csak tűnjön már el képernyőkről.

P.S. És az megvan, hogy a Kata a Peti sokszobás luxusingatlanjában meztelenül szokott flangálni? A zuhanyzóban mondjuk én is, igaz ezt nem írja meg a bulvársajtó.