A hőskor celluloid partjait elmosó végeláthatatlanul hömpölygő habos szaróceán.

Röhejes, ahogy az unisexként felcímkézett buzi-neonzöld és/vagy ribanc-rózsaszínű méregdrága márkás kis ruháitokban, viháncolva ugráltok le a nyomorúságos pesti létezés szimbólumaként megjelenő trolibuszokról az Aréna (vagy másik) szürke betonmonstrum (a Szentély!) főbejáratánál. Ha udvarias lennék, akkor két kézzel kéne eltakarnom a számat, hogy leplezzem a kirobbanni készülő röhögőgörcsöt, amit a matinés izgalomtól kipirult, beképzelt arcocskáitok látványa okoz, de mivel sosem voltam éppen tapintatos gyerek, leszarom és belenevetek méghozzá egyenesen a csokicső szoláriumozott pofátokba.
Egyébként is mindegy, mert tudom, hogy gúnyos megvetésem ezúttal észrevétlen marad, túlságosan lefoglal benneteket az igyekvés egy előre lefoglalt, hűvösre légkondicionált terembe. Megértem. Ez a program tényleg fontos.. Ez nem csak egyszerű hétvégi plázalátogatás szilikonimplantátum mustra, vagy koksz bemutató lesz.. Nem! Hiszen ma a létező legbrutálisabb HD felbontásban nézitek meg a Pókembert/Galaxis Őrzőit/Amerika Kapitányt/Thort/Vasembert/Hulkot/Hangyát! Tudjátok, az újabb blockbustert amit szivarozó hollywoodi pénzemberek direkt nektek – és a veletek ugyanazon az intellektuális pinceszinten tartózkodó tinédzser publikumnak – hashajtóztattak ki a Marvel univerzum szétrepesztett, elhasznált végbeléből. Nézhetitek majd 4DX-ben, ahol a körömrágóan izgalmas jelenetekhez időzítve vibrál a moziszékbe épített motor és akár fingszagot is hozhat a szélgép (technikailag megoldható), fogyasszatok nachos mártogatóst közben, nagy kólával és még annál is nagyobb böffentéssekkel kísérve. És ha esetleg nem laktatok volna jól, de aznapra már kigyönyörködtétek magatokat a 'szuperhőssé válás→veterán szupersztár mellékszereplők közreműködésével előadott tragikomédia→végső világmegmentő csata' képregény adaptációs sorminta nézegetésében, akkor ne felejtsetek el majd Pókember/Galaxis Őrzői/Amerika Kapitány/Thor/Vasember/Hulk/Hangya figurás menüt rendelni az étteremsorokon található amerikai gyorsétteremláncok valamelyik nagyüzemi vályújánál.

Én majd inkább itt köszönöm meg – és nem a kasszáknál – hogy hála nektek végleg lezüllesztődött a moziba járás és a filmnézés élménye egyaránt, hogy korlátozódott minden csakis a számítógépek generálta látványvilágra és a termékekhez tartózó jól jövedelmező frencsájz rendszerekre.

Az új Terminátor résznél gyaníthatóan a szappanoperák legkaotikusabb, legerőltetettebb történetmesélési mintái szolgálhattak alapul és egy ilyen tapasztalatcsokorból táplálkozó 120 percben nem is lehet sok köszönet. Azonos szinten található a Terminator: Sarah Connor krónikái tévészorzattal, amit nem felülmúlni komoly – mínuszos előjelű – teljesítmény. Kerek történet nélkül immáron (5. rész) semmi nem képes összetartani a sztorit, ezért percenként mindenféle úton-módon asóltagozatosoknak szánt magyarázat-sebtapaszokat kénytelenek a száz sebből vérző forgatókönyvre ragasztgatni.

A Terminator Genisys olyan kedvenc rockzenéd amit 30 év után rútul meggyaláztak. Király nóta a 80-as évekből, amihez egy trendi D.J. (Alan Taylor; Trónok harca, Thor) hozzáilleszt egy nemkülönben zseniális, illetve egypár kommersz zeneszámot, majd hangszeres tudás nélkül, a laptopja segítségével remixeli és az élvezhetetlen kakofóniát telt házas bulikban játssza a kizárólag olcsó diszkóműfajra őrjöngő neonfény-rudakat lóbáló közönségének.

További nyomasztó slágergyár analógiák bemutatása nélkül, az ezüst vászonra fröcskölt förmedvények világába visszasorolva: ha lenne neve ennek a bűncselekménynek, akkor ítész zsargonban bizonyára ezt hívnák filmtörténelmi hullagyalázásnak, hiszen így lett egy kultikus sci-fi legendából (ön)ironikus vígjáték elemekkel súlyosbított szirupos robotmese, korábbi Terminator epizódokból összeollózott és a Sky Channel-es G. I. Joe rajzfilmek irrealitását megidéző akció-jelenetekkel vegyesen, a végén bekövetkező, illetve kis híján elkerült közösségi világhálós apokalipszissel.

Ha a Genisys felénél megkeseredve elmorzsoltál néhány könnycseppet, és hagyva az egészet a fenébe, nosztalgikus okokból inkább leporoltad a kevésbé látványos, ám összehasonlíthatatlanul és toronymagasan jobb J. Cameron -féle első két rész DVD-korongjait, akkor a hiba nem a te készülékedben van. Amennyiben annak ellenére végignézted, hogy tisztában voltál vele: ez bizony nem lett jobb mint egy népszerű videóvágó szoftver segítségével kreált átlagos fanfilm, sőt, így ebben a formában inkább nagy kupac gőzölgő emésztési végtermékre hajaz, mégpedig a hígabbik fajtából, abban az esetben viszont te egy hős vagy – és nem a Sarah Connor & Kyle Reese & és a veterán T800-as világmegmentő triója..

10/2. A Terminátor frencsájz aranyköpés gyűjteményéből az egyik klasszikust átírva „Ne nézd meg, ha élni akarsz!” kategóriába sorolható.

Már-már Twitter kompatibilis cselekményleírás következik, a lakonikus terjedelem bőven több és jobb, mint ami John Wicknek valaha is járna: Szar/szomorú dolog John Wicknek lenni manapság. Meghal a rákos feleséged, a tőle kapott kutyádat pedig legyilkolja az orosz maffia (az amerikai filmek erős akcentusú orosz célpontjai reneszánszukat élik, most az elhagyhatatlan fekete bőrkabátos gengszter köntösben) ráadásul még a veterán 69-es Ford Mustangodat is lenyúlják, de te gránitlap keménységű fickó vagy, a visszavonult hírhedt bérgyilok, kíméletlen bosszúállásod közben egymagad body count rekordokat döntesz meg (elhalálozások száma John Wick által 76 fő, plusz 8 fő és 1 kutya).

Lehetetlen kategorizálni, komoly, esetleg akció-paródia ötvözet.. Megválaszolatlanul hagyja a kérdést: mégis mi a fenét akartak felvállalni, hangsúlyossá tenni ezzel az almacsutkáig rágott banális közhellyel, most 2015-ben? Egyetlen plusz pont, hogy infantilis akciójeleneteivel a film időgépbe ültet, a felhőtlen óvodáskor homokozós-csúszdás napi rutinjába repít vissza, ahol még a főprogram abból állt, hogy ma te jedi leszel, én sith, holnap te cowboy, én indián [kezéből pisztolyt formál és lövöldöz, tenyéréllel karatézik, eltúlzott ütést, lézerkardozást imitál]. Steven Segal az aikidós harcművész színészóriás teljes mimikai eszköztárával felszerelt egyarcú Reeves (A Matrix öntudatra ébredt irodistájaként, Neoként volt egyedül a maga decens keretei közt megmaradva relatíve badass, minden más ilyen irányú kísérlet kudarcba fulladt) által formált igénytelen John Wick karakter hitelesebb lenne szakadt, mosdatlan homelessként. Fegyvermarkolatok helyett, papírzacskóval takart kommersz rövidital üvege illik a kezébe, feszes akció-pózok helyett kifőzdés sorban állás, beavatott gyilkosok számára fenntartott spéci luxuslakosztályok helyett, napilapokból hajtogatott fekhely eldugott sikátorokban, rozsdás tűzlépcsők és meggyújtott lemezkukák szomszédságában. Keanu Reeves karrierjében ez a szakasz könnyen átválthat egy John Waynesedési folyamat – már nem is annyira –  kezdőpontjává, ahol a hiteltelen mű-vagány figurát minden jelenetben el kell adni és kötelezően minden sarkon memorizáltatni a nézőkkel: Ő kemény csávó, Ő kemény csávó! Nem fogja a golyó és tenyéréllel is egy ütésből halálos.

Chad Stahelski az ijesztő trend következő darabját gyártotta le, méghozzá debütáló rendezőként így első nekifutásra. Egy újabb egylapos forgatókönyvből készült fegyverpornó bámulása szotyolázással egyenértékű egyszerű örömökkel kecsegtet, ami sajnos több mint elegendő jelenleg – mozitermekben sokszorosan bizonyított tény.
Fárasztó. Fájdalmas. Súlytalan. Kiszámítható. Nem kemény. Nem laza. Nem vicces. Minden belemagyarázás ellenére képtelen görbetükröt tartani, műfaj-parodisztikus húrokat pengetni.
Egyszerűen az ami. Évtizedeket késett, rosszul koreografált akciójelenetekkel beborított a „film után törlődik az élmény” lövölde, ami egy korszakkal korábban videotéka polcoknál előkelőbb helyre sosem kerülhetett volna.
       
10/2 és ebből egy pont csak és kizárólag Marlyn Manson Killing Strangers-ének érdeme (ami önállóan 10/10 pont).

Az első filmes Henry Hobson kétséget sem hagyva afelől, hogy nincs új a nap alatt a The Walking Dead farvizén próbált felevezni ezzel a 120 perccel, ami minden bizonnyal úgy írja majd be magát a filmtörténelem nagykönyvébe: a MOZI amiben Arnold Schwarzenegger legalább kétszer elsírta magát.
A színészi játékot érintően nem is maradt említésre méltó momentum. Sem máshogy. Maggie könnyen támadható felületeket kínál, kihagyott ziccerek szürke, unalmas tárházát.
Ott kezdődik, hogy szinte semmilyen kötődést sem sikerül kialakítani a nézőkben. Az élőhalottá változó bakfis és szomorkásan homlokráncoló édesapja érdektelen karakterpárosként maradnak meg – a főcímtől egészen a stáblista legördüléséig. Pár százalékkal nagyobb eséllyel indulhattak volna a szimpátiapontotok bezsebelésénél, ha nem rögtön egy első stádiumban oszladozó tinit helyeznek az empátia örvénylés középpontjába, a hónaljszagú visszaemlékezéses dialógusok pedig annyit segítenek a forgatókönyvnek, mint (élő)halottnak a csók.

Kérdéses, hogy hogyan is lehetne komolyan venni egy poszt-apokaliptikus horror-drámát, ahol zombi-tinik és egészséges társaik pillecukrokat pirítanak a tábortűznél, ahol aztán zombi-románc szövődik, az est végén zombi-smárral (csak homályos, torz kópiája az In The Flesh-nek). A hogyan részesítsük méltón aktív-eutanáziába haldokló szeretteinket c. tétel megtárgyalására születtek már komolyabban megfogalmazott művek is. [SPOILER ON] Ráadásul végül nem mer állást foglalni, a végső döntést felvállalni, helyette gyáva módon nem piszkolja be főhőse kezét [SPOILER OFF]
Amíg az éppen reneszánszát élő szubzsáner jelenlegi királya T.W.D sokkolóan életszerűvé vált át egy alapjaiban totálisan hihetetlen szituációt, tökéletes karakter recepttel dolgozik, részről-részre filozófiai mélységeket tár fel, addig a Maggie a fent említett etalon szín/képi világának lekoppintásával és saját kicsikart drámaiságával óhatatlanul is a tragikomédia műfajába sorol be, piros bohóc-orrot ragaszt magának és még ki is oszt pár jókora extra seggberúgást saját ülepébe – jogos büntetésként, amiért egy divathullámot akart ilyen (olcsó) formában meglovagolni.

A Maggie kellemetlen ál-művészkedése tulajdonképpen nem más, mint amatőr kísérlet az Oszkárhoz hasonló szobrocskák kézbekényszerítésére, amivel 2015-ben megpróbáltak Schwarzeneggernek előre jegyet váltani abba a színész panteonba, ahová nem kapott, nem kaphat meghívást. A múló idővel tökéletesedő bor ellenpéldája. 
Cipész inkább a kaptafánál, Élő Szövet a Fémvázon pedig a golyószórónál..

10/3 és ez pontosan az a három pont, ami a dögunalom a köbön ZS-mozik három pontja.

John Ridley (forgatókönyv és rendezés) a 2014-es „All Is by My Side”-al kísérletet tett a klasszikus életrajzi zsánerből kimozdulásra, formabontó módon Jimi Hendrix karrierje előtti legelső pillanatokat helyezve górcső alá.

A 60-as évek Londonjának belterjes klubvilágát felületesen vázoló (feláras névparádéval próbál lehengerelni, szimpla feliratokkal közli: az ott Clapton, az pedig McCartney stb.) mozi minden másodpercéből sugárzik a hideg közöny Hendrix munkásságát illetően, ahelyett hogy a balkezes zseni fergeteges játékára fordítana hangsúlyt, minimális figyelmet szentel a legenda megszületésére, a markánsabb zenei élményből notóriusan kihátrál (ebben jogi problémák is közrejátszanak) és inkább megkíséreli kibontani egy szerelmi sokszög lagymatag történetét. A drogozás előjelekkel kísért semmitmondó szerelmi civódások cselekményére még semmitmondóbb dialógusokat építve. Félidőnél már az is kétségessé válik, hogy egyáltalán megtartja e főszerepben a gitárhőst, vagy inkább Jimi megköszöni az együtt töltött időt és kiszáll a történetből, végérvényesen háttérszereplővé leminősítve magát adja át a stafétát a rajta civódó hölgykoszorúnak..

Végül John Ridley a lezáratlan finis előtt még fut pár rövid kört a rasszizmus gumicsontja körül, bedob egy kis foggal pengetést és szinte percekkel később le is húzza unalmas előadása bársonyfüggönyét.

10/4