Manapság elég a történet gyártáshoz épkézláb koncepció hiányában a legújabb (és régebbi) sikersztorik palettájáról felkenni minden színt, majdcsak lesz belőle valami – főleg, ha rátenyerel a filmipar. A szájszervet megrágás nélkül elhagyó, gyomortájékra legyömöszölt mainstream blockbusterekből összegyurmázott (van itt mindenből, Twilight, Maze Runner, The Hunger Games, 's a többi népszerű fos, számolja össze aki tudja..) émelyítő egyveleget persze kiveti az emésztőrendszer. A WC-csészébe sugárban beleokádott katyvasz ezúttal Az ötödik hullám -néven merült alá a fajansz örvény toalettkacsával habosított örök mélységébe. Bár nem teljesen jogos a kirohanás, hiszen még az említett pisa-langyos alkotások sztori alapjai is irodalmi Nobel-díjasnak számítanak az utóbbi illogikus lázálom -szerű mozihoz képest. The 5th Wave esetében még az sem minősülne váratlan fordulatnak, ha a készítői/írói team (is) kiskorú fiúcskák és kisleányok viháncoló forgatagából állt volna össze, csakúgy mint a szereplőgárda: ezt a sci-fit zsírkrétával rajzolták fel a játszótér betonjára.

Egyedül úgy tudom elképzelni, hogy a moziplakáton a cím fölött vastag kírásban figyelmeztetik a gyanútlan publikumot: Csak 10 év alatti gyerekeknek és/vagy súlyosan értelmi fogyatékos felnőtteknek!

p.s. ha és amennyiben eme groteszk mozgóképnek alapot szolgáltató könyv formájú plágiumgyűjtemény csak fele ilyen bűnszar, úgy Rick Yancey kisstílű irodalmi zsebmetsző tartózkodási helyére kilőtt interkontinentális rakétákat tekintsük visszavontnak – vagy legalább a felét, a harminc darabból tizenötöt.

10/0

A SAUL FIA A LEGJOBB FILM KEREK E VILÁGON! SAUL FIÁVAL VÉGRE CSÚCSÁRA ÉRT A FILMMŰVÉSZET, INNENTŐL NINCS ÉRTELME FILMEKET KÉSZÍTENI, A TÖBBIEK MEG SEM KÖZELÍTHETIK NEMES JELEST ÉS A SAUL FIÁT!!4 A SAUL FIA AZ ÖSSZES MŰFAJBAN PÉPPÉ VERI A VALAHA VOLT LEGJOBB MOZIFILMEKET, DE MINT A HUZAT!!!!!! NEM A SAUL FIA SZÓL A HOLOKAUSZTRÓL, HANEM A HOLOKAUSZT SZÓLT A SAUL FIÁRÓL! MINDENKI A SAUL FIÁRÓL BESZÉL!! MINDENKI A FILM ELKÉPESZTŐ SIKERÉT ÜNNEPLI A BOLYGÓN! HA A GECI HITLER LÁTTA VOLNA A SAUL FIÁT, EGYBŐL ÁTTÉRT VOLNA A ZSIDÓ VALLÁSRA – IGAZ AKKOR MOST NEM IS LENNE MIRŐL BESZÉLNÜNK ÉS ÍGY SAUL FIA SEM LENNE, AMIRE JOBB NEM GONDOLNI, DE MOST KOMOLYAN!! EGYÉBKÉNT FELBOLYDULT AZ EGÉSZ INTERNET, MERT MINDENKI SAUL FIÁRÓL BESZÉL! SAUL FIA MEGMUTATJA, HOGY HOGYAN MARADJUNK EMBEREK ZEMBERTELENSÉGBE'!!!!!! SAUL FIA TEGNAP OSZKÁRT NYERT, DE AZ TISZTÁRA SEMMI, MERT MINDEN MÁS DÍJAT BESÖPÖRT MÉG MELLETTE – MEG FOG IS!!!!44!!!!!! HOLLYWOODI SZTÁROK KÖSZÖNIK MAGYARORSZÁGNAK A SAUL FIÁT! ORBÁN VIKTOR KÖSZNI A SAUL FIÁT!4 

Hollywood szuperművelt krémje köszöni szépen Magyarországnak a Saul fiát, egy olyan országnak, ahol 44-ben (puskalövés nélküli) német megszállás idején már-már önkéntes alapon talán a legocsmányabban, legalávalóbban, legszorgalmasabban irtották a zsidó lakosságot. Egy jól időzített holokausztfilmmel minden meg van bocsátva, elismerten és híresen emberséges nemzet vagyunk/lettünk, joggal dagad a mellünk a büszkeségtől. Orbán is köszönte személyesen, éppen ráért jóllehet jelenleg sok a dolga, bocs.. a vezír migráncsot üldöz.

Meglepő, de a 30 évvel ezelőtti faék egyszerűségű öntőforma ismét használatban van. Sanszos, hogy a bárgyú sportfilmek reneszánsza a következő a világunkat sújtó tragédiák közül, ijesztő előjel, hogy ugyanaz a kollektív üdvrivalgás kíséri a százszázalékos kiszámíthatóságot, a giccs mázával bevont sablonfilmeket, mint anno a VHS korszak hajnalán.

A konvencionális bokszolós/focis/rögbis/hokis stb. fröccsöntött sportblődségekbe drótozott tipikus a-b-c szakaszokat a nézők már kívülről fújják, igazi férfiaknak szóló filmipari termék (ezt inkább írjuk fel a többi mácsó kellékhez: rekesz sör, pornóújság, márkás eldobható borotva, kiadós zabálás utáni velőtrázó böfögés, sportdráma) nem létezhet nélkülük, biztos ami biztos azért elevenítsük fel az alapokat:
A, a leendő bajnok, a fel nem ismert tehetség, csak egy jó trénerre van szüksége a sztori elején.
B, az ugrálókötelezés és elszánt árnyékboksz mellé beszőtt kötelező drámai szál, általános műhiszti nagyjából a történet közepén, ahol esélyes, hogy szétfújt kártyavárként borul minden ami eddig felépült (lófaszt).
C, az utolsó 20 perc teátrális jelenetekben bővelkedő végjátéka, a gigászi csata az általában sportszerűtlenül viselkedő/nyilatkozó rendkívül antipatikus főellenséggel, tizenkettő egy tucat élethalálharc, ahol a főhős véres fej-fej melletti csatával vívja ki a szakma és a nézőközönség állva tapsikoló elismerését.

A kritizálásra szakosodott oldalakon az év egyik legjobb filmjének kikiáltott Rocky spin-off Creed sem tartozik a kivételt erősítő szabályok közé (nagy bajban az emberiség), mindössze paraszthajszállal előzte be a (szintén) tavalyi év siralmas Southpaw-ját – Mélyütés, kivételesen a magyar cím a szó mindenféle értelmében találó, teljes értékű önkritika – ami egyébként több helyen eltérve a fenti modelltől is irgalmatlanul pocsék tudott lenni.

A Creed a Rocky epizódok özönvíz áradatának 2015-ös záróakkordjaként készült – remélhetőleg. A főhős, a nehézsúlyú világbajnok Apollo Creed hűtlenségének következménye, a rakoncátlan zabigyerek felnőttként a milliomos örökbefogadó szülő által kínált jólétet, a kecsegtetően hangzó üzletember karriert kerek-perec elutasítva, önerőből próbál rátalálni a családi pályára.
A még hobbistaként lezavart első bunyó máris baljóslatú, ugyanis a mexikói fél-illegális harcok a 'főiskola futballsztárja' -jellegű szereplőhöz egy percig sem illenek. Michael B. Jordan fizikumát tekintve ugyan bármikor elmehetne a 300 című filmbe statisztálni, szálkás izomzata, illetve állandóan zoral arckifejezése ellenére mégis valamiért puha mint a vaj és hát sokszor baromi szarul, görcsölve is játszik. Amolyan ad hominem húzás lenne a rossz szereplőválasztás miatt egyből leszúrt disznóként kivéreztetni a kvázi VII. Rocky -részt, ezért most mondjuk együtt: Nem azért középszar film a Creed, mert egy karakterében totál feledhető kirakatbábút, szerepében pedig egy anyu-kedvence gizdáskodó pöcsfejet avanzsált az unalomig ismételt összecsapása sztárjává, hanem pontosan azért mert már százszor láttunk – szinte – mindent. 
Sőt, jómódú körökben bizonyára azonnal belopja magát a szívekbe a milliomos nevelő mutertól kapott Mustang slusszkulcsát a ringben tétként megpörgető siheder vagánykodása. 
Később ugyan számtalanszor megkísérelik elvenni a dolog élét úgy, hogy kőkemény arcok úton-útfélen szembesítik a főhőst, hogy nem más mint wannabe öklöző, névbitorló stb., ámde az előzmények ismeretében lehetetlenre vállalkoztak a forgatókönyvben (attól még, hogy a bűnös folyton beismerő vallomást mantráz, az elkövetett baltás gyilkosság ténye nem halványul el). Amit aztán később bizonyítóerejű orrbavágással húz alá Balboa azzal mondatával, hogy „csak mi ketten tudjuk min mentél keresztül”. Igen tudjuk. A nyolcévnyi intézeti renitenskedés után egy márványburkolatú kastély-szerű ingatlanban sínylődésen, vagyis a dúsgazdagságon át vezetett a piros bársonyszőnyeges út egyenesen a Michael Bufferrel felkonferáltatott telt házas csúcsmérkőzésig. Persze itt a Creed névvel járó felelősség súlyáról és az ebből fakadó hátrányokról hablatyol a nyugdíjas Olasz Csődör, de akkor is..

Bár kurvára nem lényeges részlet, a Sly formálta elnyűhetetlen titán legalább megteszi azt a szívességet, hogy a shaolini alapvetést, a kiképzésre jelentkező tanonc több napnyi szándékos szopatását a kolostor kapujában, lerövidíti egy viszonylag rövid időintervallumra és két alkalomnyi 'én már visszavonultam & nem edzek senkit' fűzőcske után derekát beadva végre pontozókesztyűt húz.

A Rocky-s hagyományoknak alárendelve magát a lényegtelen szerelmi szál (a fokozatosan megsüketülő énekes csaj csak egy filléres szimbólum, ami rímel a „sose add fel az álmaid” közhelyre) és a legendás utcai futás felturbózott variánsa egyaránt bekerült a filmbe, utóbbi árnyalatnyival más fénytörést kapott a gettós szűrön keresztül, a kapucnisban nagyot sprintelő „Baby” Creed körül crossmotorokkal és quadokkal jampizó fekák együtt, akkora színpadiasságot kölcsönöznek ennek az újraírt jelentnek, amihez képest örökre eltörpül a Rocky IV.- részének a 'szibériai télben fát vágó Stallone VS. modern kondigépekkel és szteroidokkal erősítő Lundgren' vicces momentuma.

A Creed egyetlen blikkfangjaként az öreg edző és a riválisból lett barát sarja vállvetve küzdenek meg a ráknak nevezett kolosszális kibaszással és ez egyértelműen pluszpontként írható a mozi számlájára. 
Ahogy az a ringbe lépése első pillanatától várható volt Adonis „Hollywood” Creed végül abszolválja a maga nem túl komplikált küldetését és kilép apja árnyékából, egyszersmind elfogadva sorsát büszke örököse lesz az atyai hagyatéknak (blablabla), nem úgy mint az író-rendező Ryan Coogler, aki két óra alatt többször is elhasalt a feladattal, hogy egy olyan legendát hozzon össze mint amilyen a Rocky első része volt, vagy legalább méltó legyen hozzá.

10/5

Mulder és Scully felújított para-nyomozósdija a beleerőszakolt modernizációk dacára mint a Snowden ügy felemlegetése, Google/internet, okostelefon, Uber, szeptember 11, illetve a konteós olvasztótégely, en bloc megmaradt a 90-es évek retrójának. Ami most 2016-ban az első részéig volt relatíve szórakoztató, utána élvezhetetlenül unalmas lett, a tetejébe 20 év távlatából a béna film/maszkmesteri trükkjeivel mára átkozottul ZS kategóriásnak is számít, a kevésbé rejtélyesen hangzó ZS-Akták cím jobban illene a kultsorozat folytatásához.

A 2016-os X-Files nagy blamázsa, hogy valójában semmi sem áll távolabb tőle mint a haladás. Utasellátós édesség, a mi időutazó csokiszeletünk a múltból, ami megfejhetetlen okból ismét kapható. Újra belekóstolva szembesülhetünk az illúzióromboló valósággal: Igen, pont ugyanaz mint régen, most visszagondolva, hogy ez milyen ehetetlen szar! 
Mire a harmadik harapáshoz érünk, már legszívesebben a legközelebbi kukába hajítanánk az egész ócska kis nosztalgiát a maga régi-új bájával: Fox Mulder modern technikák körüli Mr Beanes csetlés-botlása nagyjából annyira értékelhető humoros elemként, mint amikor a közel 90 éves néni élete első teflon edénykészlete előtt tenyereit összecsapva a nagyizsargon legvagányabb dumáját ellőve felkiált „Jé, de muris!” – kedves múltidéző történetként mesélve is mindössze szűk rokoni körben csalhat majd halvány mosolyt az arcokra.

Ugyanez szinte egy az egyben áll az elnyűtt sablonjából kiemelkedni képtelen X-Files miniévadra is: a főcím láttán azonnal ejakuláló keményvonalas fanok előnyben, itt minden hitükre szükség lesz.

Ennyi filmes poszt után ideje volt írni a Bravo magazinok sztárocskáival készített mélyinterjúk (Mi a kedvenc állatod szkúter? – A delfin!) receptje alapján egy listát. Nincs mentségem az elkészítésére. Vagyis de: a szakpszihomókusi segítséghez pénz kell, a blogírás viszont ingyen van.

• Gyűlölt filléres horror a javából: A fekete kontaktlencsék 2015-ös reklámfilmje The Lazarus Effect. A közönség és a kritikusok jelentős százaléka állva tapsolta ezt a középszerűség lécét alulról verő mozit. Párszereplős olcsó színdarab volt, horrorisztikus elemekkel épphogy megspékelve, melynek alaptézisét Joel Schumacher a Flatliners-el 1990-ben összemérhetetlenül magasabb színvonalon prezentálta.
• Egy kétségbeejtően szar horror átdolgozás: A Dead Rising Watchtower. Videojáték címeket mozivászonra/tévéképernyőre adaptálni zs horrorfilmként, olyan mint az IFA ablakán kihajolva obszcén megjegyzéssel közösülésre buzdítani a zebránál álló miniszoknyás bombázót: volt már akinél bevált? A Dead Rising film pont annyira lett „jó”, amennyire azt a témától (a game-széria és tízezerszer felhasznált elemei) várni lehetett. Uwe Boll kompatibilis produkció.
• Már megint a kamerarángatós handycam horror: Willow Creek, a műfajteremtő The Blair Witche Project-et követő végtelen számú klónok jetis mutációja. A home made-nek álcázott kézikamerás horror-kreálmányok folyamatosan mélyülő pöcegödrének jelenlegi alja – lassan sikerül valahol Kínában előmászni a szarkupac alól, naná képrángatós operatőri munkával megörökítve a dicső pillanatot. 1-től 10-ig nem lehet pontozni. A 0 pont túl megtisztelő, mínusz fokozat meg még nincs a skálámon. Ne vezekelj el nem követett bűnökért, ne lopj el magadtól másfél órát, ne nézd meg!
• A végtelenül irritáló akció-vígjátékok: Ebből már megvan, hogy a 'nagyokat röhögünk és még annál is nagyobbakat lövöldözünk, 25 percenként autóval megkergetjük egymást a forgatás kedvéért lezárt belvárosban' alzsáner önmagában az utálat trágya, egyébként a Taxi tokkal-vonóval, tévé sorozattal. Béna francia humorizálás, szintén béna francia történetmeséléssel – szerencsére mindkét esetben létezik számtalan szabályt erősítő kivétel.
• Kínos vígjátékok: Mi magyarok ebben verhetetlenek vagyunk. Angol nyelvterületről a teljes Adam Sandler (az örökös „jó fej” csávó) filmográfián belül gyakorlatilag bárhová magabiztosan nyúlhatnék, de ki lehetne kergetni a galaxisból a hazai csatornák hétvégi favoritjaival a Meet the Parents 2-3 részeivel is, időben a kezembe adott papírzacskók nélkül azonnal felhányom magam a világűrbe Barbra Streisand és Dustin Hoffman gyomorfogató jelenetei láttán, 10-9-8-7...
• K mint kigyúrt akció színész: Dwayne Johnson, színészileg abszolút nulla, egy, a színjátszás alapjaira fogékony gorilla esélyesebben idomíthatóbb főszerepekre mint Rock. Sosem értettem a személyét övező hypeot. A San Andreas kapcsán jegyeztem le 2015-ben „Vannak könnyen megjósolható történések az életben, például, hogy büdös életben nem nyerek a lottón, vagy, hogy vasárnap nem tudok elég korán felkelni ahhoz, hogy még kapjak kenyeret a kisboltban. És a kiszámítható tételek listáját gazdagítja mától a San Andreas című geggyűjtemény is. Technikai prezentációként kellene árulni (videokártyákhoz az új 3DMark helyett) és nem mozifilmként. A közel két órányi tömény giccs bámulása közben kizárólag azért voltam képes izgulni, hogy hátha kifordul a sarkából az univerzum és a Rock becenevű ex-bulibunyós ripacsra ráomlik végre a komplett toronyház lakópark. De nem. Műfajt tévesztett vígjátékként 10/10 pont.”
• Western/régi krimi zsáner megboldogult vén bohóca: John Wayne. Ez így annyira rövid lett, hogy formabontó módon kénytelen vagyok pozitív alternatívát ajánlani, a vén marha J. W. műmácsó filmjei után vizes borogatásként fognak hatni, ergo ha igazi régi westernt akarsz látni mocskos-poros autentikus környezetben és szerelésekben, cserzett arcú karakterekkel, zseniális tőmondatokból összerakott párbeszédekkel, akkor Sergio Leone a te rendeződ, a mostainak közül Tarantino újragondolt Django-ja ami minden porcikájában professzionális alkotás lett, újranézhetőségi faktor az egekben.
• Televíziós szériákból: Fiúbandás-tinipicsás szereplőgárda kliséhegyeket maga előtt görgető ifjúsági horrorban, maszturbálás kényszeres kamasz publikum előnyben, ez a Supernatural vs. az ingyenesen fogható tévécsatornák nagyüzemi futószalagon nyomozós lelketlen krimi szériái, pl. NCIS. Tisztelgésként a honi műsorgyártás legkülönlegesebb fényű drágaköve előtt, mindenképpen helye lenne a listán a fikciós reality jelmezbe bújtatott vízfejű gyermekünknek is, de sajnos az Éjjel nappal kúr a Pest nevű furcsa ufónautát képtelenség műfajilag beskatulyázni.
• A legjobban elbaszott sorozat: Erről valószínűleg már örökre a jobb sorsra érdemes Prison Break fog beugrani mint az eddigi legfájóbb emlék. Szezononként ugyanabból a húzásból állandó ziccert gyártva végül belesétált a feledés homályába. Egyértelmű mélypont volt, amikor nyögvenyelős csavarként már nem ki, hanem beszöktek a szereplők valamelyik szuper védett épületkomplexumba. Addigra elfogyott minden türelmem, két részig bírtam cérnával az évadot.
• Meddő 108 perc egy sci-fivel: Under the skin. Valóságos roadmovie, ahol Scarlett Johansson beleteker félmillió kilométert egy transzporter típusú gépjármű kilométer számlálójába.. Egyetlen, racionális érveléssel alátámasztott pozitív kritikát szívesen olvasnék erről a bátor kalandorként a dögunalom legvégső határain is túlmerészkedő alkotásról. Az, hogy azért ennyire mélyszar mert meg nem értett művészfilmként ez lenne a dolga, nem számít érvelésnek, mindenféle zagyválás a képi világról, sötét tónusokról, egyedi atmoszféráról szintén nem.
  Reménytelen várakozás, 108 percnyi időhúzás, tökélyre fejlesztett unalom.
• És végül, ha már sci-fi: A fiatalos közösségi hangulatot becélzó divat tini-buzi sci-fi mozik éves sárlavinája, ilyen a – teljesség igénye nélkül – Maze Runner, The Hunger Games, The Giver, vagy a Divergent. Sokan vagyunk, fiatalok vagyunk, csapatokat alkotunk, új generáció vagyunk, lájkolhatóak és megoszthatóak. A metrón gizda pofával olvashatod az angol nyelvű könyv verzióikat. Mint széttaposott Starbucks kávés poharat a szélvihar, úgy kapta fel a tinédzser nemzedék és a balfasz média eme rentábilis fércmunkákat összehordó senkiket, egykaptafa történeteikkel pár korszakkal ezelőtt lábjegyzetnyi helyet sem érdemeltek volna ki a Galaktika magazin aktuális számaiban.

Az osztrák filmművészet 1997-es gyöngyszemének, a szatirikus drámaként felcímkézhető Funny Games-nek a leporolása sem maradhatott ki a remake hullámból. Bár Michael Haneke 2012-es filmje nem klasszikus értelemben vett újragondolás, hiszen jól működő fénymásológépként a saját művét duplikálta, így az új Funny Games kameraállásról kameraállásra lett az első film klónja. Haneke munkásságának jobban utánaolvasva, azzal ami most következik bizonyára sokan vitába szállnának – valószínűleg maga a rendező elsőként – de ahány néző, annyiféle értelmezés. És nekem pontosan azért lett az egyik kedvencem a Furcsa Játék mert akarva, vagy akaratlanul, de a felső tíz-százezernek szadisztikus megregulázásán keresztül jutott el a végkifejletig. Alapjaiban akár arra a tételre épülhetett volna, hogy mára megfordult az evolúció, ahol az életképtelen gyengék aratnak le minden babért, de mint tehetetlen kisded apró kezecskéjéből a szétolvadó édességet a felnőtt, úgy tudná kicsavarni a pórnép a burzsoá félősosztály utolsó cseppnyi vérét is, játszi könnyedséggel.
Egyébként nem ez volt a szándék, csak gyakorló gazdag gyülölő a.k.a antiszociális elem lévén oly' szívesen belemagyaráznám, de a történet megismerése most bőven elegendő: Két fehér teniszruhás nyikhaj becsönget egy fullos luxusingatlanba, majd illedelmesen kölcsönkérnek pár darab tojást a konyhában matató kedves feleségtől és innentől kezdetét veszi a minimál-agresszióval megporcukrozott terror, óvatoskodó mozdulatokkal, sűrű elnézéskérés közepette, ám jólesően (beteg) gunyoros modorban irtanak ki egy komplett felső-középosztálybeli családot, méghozzá a familla saját ezüstszelencéjében, az egzisztenciális siker abszolút szimbólumaként megjelenő csúcskategóriás kégli biztonságosnak vélt falai között. Pusztán a hecc kedvéért, mert megtehetik.

Nagyjából ugyanezt a másodjára visszatöltött történetet gyurmázta át most egy bődületesen pocsék férfigyűlölő gombóccá a színész/rendező-író Eli Roth (a Becsestelen brigantik Medve zsidója). 
A sztori: Fókuszban a kiválasztottak, az amerikai álom átélői a végtelenül szimpatikus gazdag család, a kertvárosi idill giccs szótárának A-Zs-ig fellapozásával; kibontakozóban levő diszkréten takaróval elrejtett hálószoba-jelenet romantikus pókhálójának gyermekzsivajjal szétszaggatattása, óriási fali poszterek és keretes fényképek a 'kibebaszott boldog' családtagokról négyzetméterenként per kettő darab sűrűségben, közös reggelizés a szokásos hiper-gyökér poénkodással a konyhában, stb. A családapa, Keanu Reeves... és itt álljunk meg egy pillanatra: Az egykor szebb napokat látott K. Reeves neve a kiírásban kezd garanciát jelenteni arra, hogy itt bizony semmi jóra sem számíthatunk. Manapság pisztolyhős fenegyerekként ugyanolyan szar, mint unalmas közemberként, pedig ezúttal tényleg bedobja magát, szerénynek mondható arzenáljának utolsó munícióit kilőve még mosolyogni is megpróbál és legalább háromszor. Minden hiába.. A szocreál lakótelepi életérzés teljes pompáját a honi háztartások Color- Goldstar/Junoszty típusú tévékészülékeinek képernyőire ráerőltető Szomszédok című teleborzalom sokéves dialóguscsokrából sem lehetne csapnivalóbb alakítást előbányászni, mint amit Reeves nyújt ebben a másfél órában. Hogy mást ne mondjak a 'mikroszoft vindóz' hazai reklámarca, Vágási Feri százszor, ha nem ezerszer hitelesebb fickó mint a főhős Evan Webber, aki mintaapuka és példás férjként szimplán kínos, az ex-lemezlovas „megdugjam, vagy ne dugjam” című vacillálásakor viszont már sűrűn lesz nevetség tárgya, ám megkínzottként kapcsol fel csak igazán az idegesítő pojáca fokozatba, mint szárnyaszegett sebesült varjú, rikácsolva esedezik a kegyelemdöféséért. 
Szóval, a hektoliternyi juharsziruppal szándékosan túladagolt kezdeti gyönyör ott zárul le, illetve változik át másfajta élvezetté majd torzul az azt követő lidércnyomássá, amikor apu otthon marad, amíg a szobrászművész milf és a két kölök elutaznak pár napra, és apuhoz éjjel beállít két go-go táncos kinézetű fiatal nőstény egyed. A lányok tangabugyiig eláztak a viharban és sajnos az okostelefonból sem a vízálló modellt preferálják. Ekkor Reeves azaz Even Webber az egykori sztárdidzsé készségesen szélesre tárja a bejárati ajtaját és úriemberhez illeőn meleg frottír fürdőköntösökbe bújtatja a lányokat, amíg gépben száradnak a levetett miniruhák a kertvárosi miliő Bear Gryllseként praktikusan egy tál rizsbe temeti a csuromvíz mobilt és a sajátjával Uber sofőrért tárcsáz (miért érzem azt, hogy a magyarországi taxisoknál sem fog feltétlenül osztatlan sikert aratni a film..). A csajok csúnyán ráhajtanak és a kezdeti decens stílusú társalgások világából hamar a pajkos tinédzserfantáziák univerzumába kalauzolják át a meglepődöttségében köpni nyelni nem tudó Event. A trió felálláson alapuló szexuális együttlét lehetőségét ideiglenesen passzolva a hős férfiú a kínok kínját éli át. Fotelból fotelba menekülve ellenáll a csábításnak, csakhogy kiszabadulóban van a lelakatolt fenevad, percről percre rázza le súlyos rabláncait a régi partiállat én, a vég kezdetét jelenti a pillanat amikor egy fos nóta bakelitjét felrakja pörögni a lemezjátszón. Hja kérem, ebben a forró szituációban nagyon is sokáig volt képes mozdulatlan pantomim művészként a hűség mintaszobra pózt kitartani, a fürdőszobai gruppenszex jelenettel lesz egyértelmű: veszett fejsze nyele, Evan férfiból van (az Uberes a ház előtt meg csak vár és vár..).
Persze reggel kiderül, hogy a lányok az ingyenes menet helyett/mellett valami egészen másért jöttek.. Miután önként és röhögve orálisan, illetve mindenféle úton-módon és legfőképpen pózban kielégítették a közösülőgép-hím alantas perverz vágyait, erkölcsi leckével szolgálnak. Webber megméretett és könnyűnek találtatott.

A Knock Knock egy rendezői és forgatókönyvírói székrekedés, amit olyan erőlködés kísér, ami nem embernek való látvány. Az állatorvosi ló, példaként kéne mutogatni a filmezést tanulóknak: így nem szabad. Valóságos kifogyhatatlan börzéje a hiábavaló erőfeszítésnek és az ostoba hibáknak amelyeket zanzásítva is nehéz feladat felsorolni. 
Először is a legfontosabb volt felpépesítve szájbarágósan elmagyarázni, hogy a férfi VS. két 50 kilós nő, mitől lehet életszerű felállás, ehhez a férj vállsebe szolgáltatta az alapot, amit dulakodás alatt „A sebem! A sebem! A sebem! Jaj a műtét”-el nyomatékosított a foggal-körömmel az életéért játszó Reeves. A gúzsba kötött, megalázott, lovaglópózban megerőszakolt Webberhez felmentőseregként érkező másik férfiállat persze asztmás, a lányok ügyesen kiszúrva eme abszolút egyértelmű Achilles-ínt, két-három jól irányzott mondattal és illetlen viselkedésükkel a légzéselégtelenség kétségbeejtő állapotába hajszolják a következő áldozatukat, aki annyira rosszul lesz, hogy még a nyakát is kitöri. Ekkor a fiatal wannabe prostituáltak arra a Btk.-ban gyilkosságként említett hogyishívjákra fittyet hányva változatlan vehemenciával papolnak a férfiúi gyarlóságról, az erősebbik nem esendőségéről és az erkölcsök teljes hiányáról.
Félidőnél előkerül az agyongyűrt pedofil kártya és a lakást alkoholos filccel megszentségtelenítő obszcén feliratok szövegéből az Aids-téma is. Mindkettő halál fals, sokadik már az ócska banalitások közül. 
A kínkeservesen kiebrudalt picsák bumerángként visszatérése másnap éjjel no komment kategória, vagy egyből dűlőre kellett volna jutni – értsd végigvezetni a sztorit a helyszín elhagyása nélkül – vagy sehogy.. 
A széktámlához szorosan odaspárgázott férj a vénasszonyos rimánkodása közötti lélegzetvételnyi szünetekben a könyvespolc tetején lévő váza leverésén fáradozik, mint kiderül maroklőfegyvert álcáz a kerámia, nem teljesen világos, hogy a nyakától a faszáig húsvéti sonkaként összekötve mit akart a hatlövetűvel, de egyébként sem lényeges, mert a bikinis fúriák rájönnek az ellenük tervezett galádságra és elkezdenek a stukkerral a kézben „aki bújt, aki nem”-et játszani.
A videóra felvett ál-erőszak – mintha a mintaférj közös belegyezéssel fiatalkorúval közösülne – és annak a közösségi hálós megosztása, szánalmasan kétélű, ugyanúgy minősül önlejárató kampánynak, mint lejáratónak – ez már nettó kekeckedés részemről. 
Az IKEA hangulatú belsőterek cafatokba szedése járulékos veszteségként még elkönyvelhető lenne (sőt, a makulátlan otthon-kép kristálytiszta üveglapjának kalapáccsal szétzúzása kötelező volt, értjük persze), ha érthetetlen okból nem terjedt volna ki a tinipicsás vandalizmus a gyerekszobák berendezési tárgyaira, játékaira, illetve a művészfeleség alkotásaira is – feminista, vagy burzsoáellenes, polgárpukkasztó, kicsit sem meghatározható.

Eli Roth rosszul kanyarított khm.. feminista vesszőfutása közben a férfi(állat) ösztönlény tetőtől talpig bemocskolásával furcsamód kész volt összefröcskölni nemhogy a teljes női szereplőgárdát, fals leckét adó hobbi prostituáltastul mintafeleségestül, de még a gyermekekre is felverődött a habosra vert ondó, nyál és menstruációs vérzés ocsmány keverékéből, merthogy tulajdonképpen ők lettek az igazi áldozatok ebben a hihetetlenül zavaros továbbgondolásban – a moziszékébe dermedt nézőt nem említve.

10/3

Csak találgatni lehet, hogy milyen iszonyat eshetett meg M. Night Shyamalan-el amiért öregfóbiás horror-thrillerekkel zaklatja az emberiséget (volt már hasonló elem a bűnszar Az esemény végén is). A. verzió: Gyermekkorában belenyúlkált az alsónadrágjába egy komplett bingótagozat – a legrosszabb, hogy a kimondhatatlan nevű rendező valószínűleg még élvezte is.

A teljes egészében M. Night kreálta The Visit kiindulópontja kevésbé összetett, viszont felháborítóan ésszerűtlen: Elvált anyu befizet egy egyhetes hajótúrára és kiskorú gyermekeit, egy fiú-lány testvérpárt rábízza két kvázi vadidegenre, az általuk eddig még sosem látott nagymamira és nagypapira, a nagyszülőkre, akikkel már évtizedek óta valami zavaros családi ügyből kifolyólag maga sem tartja a kapcsolatot.
Bevallom ezek után nem lennék Shyamalan tizenéves sarja helyében, valószínűleg az első „vakáció” szó elhangzásánál rögtön tárcsáznám a gyámügyi hivatal számát és kedvenc plüssmacimmal a kézben önként ballagnék be a fóti gyermekváros kapuján.

Aztán ennek a kézikamerás technikával rögzített, háromnegyed rész horror, egynegyed rész komédia filmnek a csúcspontjain egy aszott vénember belenyomta a leírhatatlanul ellenszenves tini srác arcába az inkontinenciája következményétől, mondjuk ki: szarától roskadozó felnőtt pelenkáját – ami a Geszti Péteresen rappelő kisköcsögnek minimum büntetésként kiszabható volt a kínos rém-rímelésekért cserébe – és tettestársa, egy kócos öreglány a ház teraszának faszerkezete között négykézláb futkosva félpucér ráncos seggel rongálta a látószerveket. És ennyi.
Az öregkori demencia és a zárt-osztályok monoton tébolya két roskatag pehelysúlyú aggastyántól kevésbé hat ijesztően (hiába a 30 centis konyhakés) hát még akkor, ha ezen mentális problémák egy irrealitással átlyuggatott vontatott történettel vannak beborítva és annak ellenére, hogy a The visit helyenként röhejesen elrugaszkodott a valóság talajától egyetlen percnyi valódi meglepetést sem hagyott a nézőnek (tegye fel a kezét aki a film feléhez érve még csak nem is sejtette, hogy az igazi nagyszülőket már régen eltette láb alól ez a két alávaló imposztor és a kedves nagyi meg a papi oszladozó hullái vagy a pajtában vannak elrejtve, vagy a kútban, de ha máshol nem akkor a pincében egészen biztosan), saját pozitív főszereplőit sem volt képes meggyőzővé varázsolni, a testvérpár – a rövid végjátéktól eltekintve – paródiaként kezelte a Grimm mesekönyvekbe illő mézeskalácsház & gonosz boszorkány szituációt. És ha ők nem rakták tele a nadrágot három percenként, akkor a közönségtől hogyan lehetne ezt elvárni?

A Hatodik érzék óta kizárólag – szó átvitt értelmében vett – katasztrófafilmekben utazó forgatókönyvíró-rendező módszeres karrier-öngyilkosságának ehhez az állomásához elérkezvén (egy kínosan megkésett kirándulás ez a kézikamerás horror zsánerben) bizonyára úgy véli, hogy a vígjáték elemeket gondosan patikamérlegre téve okosan fűszerezte meg eme 2015-ös alkotását, de kellő alkoholos/egyéb kémiai befolyásoltság nélkül kevésbé esélyes, hogy bárkinek parázni, illetve röhögni sikerüljön rajta.

10/4

Előre leszögezve: The Martian sohasem keveredhet a bannolandó tételek közé. A Martian, magyarul Mentőexpedició (újabb poén a fordító műhelyből) annak ellenére remek film, hogy az alapművet írott formájából kihámozva, elhagyva a komplikációkat, túlélő praktikákkal házaló cserkész tanfolyammá, intelligens, de kibaszott lineáris pályájú, egyszer megnézős sci-fivé vetkőztették a nagy hollywoodi mesegyárban.

Maga az elv már nagyon is erre az oldalra tartozik. Ugyanazt az ürességet, kielégületlenséget éreztem most Ridley Scott szuper-optimista sci-fijénél, akárcsak Alfonso Cuarón Gravity-ijénél, olyan mintha ebben a korszakban egyetlen társadalmi üzenet közvetítése lenne feladatként kiróva Hollywoodnak/a filmiparnak, ami a tudományos fantasztikumok látványos körítéseivel együtt sem több mint tölcsérrel önteni a hurráoptimizmust a nézőközönségbe. És ez volt a fő problémám a Mentőexpedicónál, az állandó ironizálástól csöpögő pánikmentesség, a túltolt pozitív életszemlélet, az emberiségbe vetett (vak)hit – amitől egyébként ilyen dózisban hánynom kell – és ezért nem voltam képes izgulni Matt Damon karakteréért, ahogy ebben a moziban senkiért és semmiért sem, egy egyirányú lezsírozott csúszdán száguldott végig a forgatókönyv.
Nem létezik recept a mindenféle -fajta válságokból való kilábaláshoz, csak annyi van helyette, hogy: Ne add fel Ha pedig üzenet, akkor részemről többet várok visszaöklendezett frázisoknál. 10/8

Tegnap láthattam a mindenkori tudományos fantasztikumok legmélyebb, legrétegezettebb szériájának legjobban várt részét, a legújabb Star Wars-t: MINDENKI MEGHAL A FILM ELSŐ TÍZ PERCÉBEN!!4
Nem, de most komolyan, először csak Han Solo kapitány hal meg amikor a „Vendéglő a Világ Végén” nevű fogadóban a Tejútrendszer Menzareformja receptkönyv alapján készült tányérnyi spagettivacsorája elfogyasztása közben a bordáit feltépve tör ki a testéből egy bébi xenomorf. Chubakka akkor még nagyon is él, éppen rajtakapja Leila, ahogy az Ezeréves Sólyom rakterében 3-CPO hologramkivetítőjére maszturbál. Itt a sci-fi-kaland zsánerből hirtelen műfaji sávváltásként brutális felnőtt filmé vedlik a legendás űropera. Kiderül, hogy Leila hercegnő véletlenül pont hologramkivetítő szerelő.. meg, hogy 3-CPO-t előrelátó módon 30 centi hosszú vibrátormotoros gumiököl („Darth Vader boldogsághozó kesztyűje, ettől garantáltan elakad a lélegzete!” szlogennel árulják a galaxisközi szexshopokban) kiegészítővel is felszerelték a gyártósoron robotpornós készítői.. Pár jelenettel később, J. J. Abrams az alapmű előtti főhajtásként kirándulást tesz a régmúltba, bemutatásra kerül bő tizenöt percnyi jelenet az eddigi legszupertitkosabb rendezői változatból, a George Lucas mester lángelméje által ezüstvászonra festett kultikus műalkotás első részből, ahol csubi átmeneti likviditási problémái miatt spermadonor programban vett rész, még valamikor a 70-es években. Dramaturgiai mélyütés: Ő Leila édesapja. Miközben egy sistergő fénykardba beledőlve együtt emészti őket fel az erő sötét oldala, Darth Vader nagyúr úgy pörög a sírjában, hogy galaxis közepi fekete-lyukakat megnyitva komplett naprendszereket szippant magába – Lucas is, pedig ő meg sem halt. Az utolsó fél órában Leila visszatér, a zuhanyzófülkéből kilépve nevetve közli velünk, a nézőkkel, hogy késő este túl sok abált szalonnát evett kenyér nélkül és a négy óra ötvenperces filmből három óra ennek a meggondolatlanságnak az eredménye, torkossága zavaros, pornográf elemektől sem mentes különös álomként bosszulta meg magát, a vájtszemű ínyenc rajongók majd a sokadik visszajátszásra, képkockáról-kockára történő elemzéseik folyamán észrevehetik az easter egg-et, azaz a rendező zsenijéből táplálkozó fondorlatos módon elrejtett ellentmondást: a hercegnő mosolya nem annyira őszinte és folyamatosan vakarózik, egy Frontline kombó reklám is bejátszásra kerül a szünetben. A hősköltemény végéhez közeledvén női főszereplőnk összeköltözik a Tatuin egy alacsony termetű rohamosztagossal, a közmunkaprogram keretében az Országos Szemétszedő Akcióban összegyűjtött pillapalackokból kunyhókat építenek a Nagy Intergalaktikus Válság devizakárosult telepeseinek létrehozott lakóparkokban. A zárójelenetben 3-CPO motoros gumiöklét rezonáltatva ringat egy bölcsőt, a törpe rohamosztagos és a hercegnő pedig – a női princípiumot beteljesítve – együtt integet a moziterem kórusban éljenző publikumának, felcsendül John Williams -féle világhírű dallam, a Star Wars hívők himnusza, az operatőr ráközelít a csecsemőre, aki kísérteties emlékeztet Chubakkára, a másik kameraállást bevágva viszont kiköpött Kövér László.

The End.

Mikor unják már meg (pontosabban meddig néznek még fasznak) a magyarországi ingyenesen fogható tévécsatornáknál, hogy a matinés költségtakarékosságot, ezt a kiszáradttá, kukacossá lett undorító valamit, nyomasztóan hosszú évtizedek óta „kötelező”, „kihagyhatatlan”, „megunhatatlan” jelzőkkel helyezik díszes dobozba, majd mint ünnepi szaloncukrot, darabonként bársonykesztyűben két ujjal helyezik a nézők nyelvére – filmbuziknak szóló értékes finomságként?
Itt ha filmmúzeum és a 70-es 80-as évek mozijai, akkor evidens, hogy csakis Piedone a „kedvenc pofonosztó” kerülhet a képernyőkre. De Eastwood, De Niro, vagy Pacino életpályáján még véletlenül sem haladnak végig (oda-vissza) ilyen precizitással, soha semmilyen műsorsávban. Kizárólag a hetvenes évek nevetséges gyerekfilmjei, gagyibb olasz spagettiwesternjei, az összes rész végtelenített lejátszásban, mint a filmipar márványtáblájára bevésett alapművek. Akár le lehetne porolni még régebbi szalagokat és a teljes Chaplin filmográfiát kimerítve leadni mindent, semmivel sem komolytalanabb a műfaj (sőt). Vagy három filléres Bud Spencer után a negyedik már ingyen van?
Ja boldog nyolcvanhatodikat Bud – nem te tehetsz róla..