Csak találgatni lehet, hogy milyen iszonyat eshetett meg M. Night Shyamalan-el amiért öregfóbiás horror-thrillerekkel zaklatja az emberiséget (volt már hasonló elem a bűnszar Az esemény végén is). A. verzió: Gyermekkorában belenyúlkált az alsónadrágjába egy komplett bingótagozat – a legrosszabb, hogy a kimondhatatlan nevű rendező valószínűleg még élvezte is.
A teljes egészében M. Night kreálta The Visit kiindulópontja kevésbé összetett, viszont felháborítóan ésszerűtlen: Elvált anyu befizet egy egyhetes hajótúrára és kiskorú gyermekeit, egy fiú-lány testvérpárt rábízza két kvázi vadidegenre, az általuk eddig még sosem látott nagymamira és nagypapira, a nagyszülőkre, akikkel már évtizedek óta valami zavaros családi ügyből kifolyólag maga sem tartja a kapcsolatot.
Bevallom ezek után nem lennék Shyamalan tizenéves sarja helyében, valószínűleg az első „vakáció” szó elhangzásánál rögtön tárcsáznám a gyámügyi hivatal számát és kedvenc plüssmacimmal a kézben önként ballagnék be a fóti gyermekváros kapuján.
Aztán ennek a kézikamerás technikával rögzített, háromnegyed rész horror, egynegyed rész komédia filmnek a csúcspontjain egy aszott vénember belenyomta a leírhatatlanul ellenszenves tini srác arcába az inkontinenciája következményétől, mondjuk ki: szarától roskadozó felnőtt pelenkáját – ami a Geszti Péteresen rappelő kisköcsögnek minimum büntetésként kiszabható volt a kínos rém-rímelésekért cserébe – és tettestársa, egy kócos öreglány a ház teraszának faszerkezete között négykézláb futkosva félpucér ráncos seggel rongálta a látószerveket. És ennyi.
Az öregkori demencia és a zárt-osztályok monoton tébolya két roskatag pehelysúlyú aggastyántól kevésbé hat ijesztően (hiába a 30 centis konyhakés) hát még akkor, ha ezen mentális problémák egy irrealitással átlyuggatott vontatott történettel vannak beborítva és annak ellenére, hogy a The visit helyenként röhejesen elrugaszkodott a valóság talajától egyetlen percnyi valódi meglepetést sem hagyott a nézőnek (tegye fel a kezét aki a film feléhez érve még csak nem is sejtette, hogy az igazi nagyszülőket már régen eltette láb alól ez a két alávaló imposztor és a kedves nagyi meg a papi oszladozó hullái vagy a pajtában vannak elrejtve, vagy a kútban, de ha máshol nem akkor a pincében egészen biztosan), saját pozitív főszereplőit sem volt képes meggyőzővé varázsolni, a testvérpár – a rövid végjátéktól eltekintve – paródiaként kezelte a Grimm mesekönyvekbe illő mézeskalácsház & gonosz boszorkány szituációt. És ha ők nem rakták tele a nadrágot három percenként, akkor a közönségtől hogyan lehetne ezt elvárni?
A Hatodik érzék óta kizárólag – szó átvitt értelmében vett – katasztrófafilmekben utazó forgatókönyvíró-rendező módszeres karrier-öngyilkosságának ehhez az állomásához elérkezvén (egy kínosan megkésett kirándulás ez a kézikamerás horror zsánerben) bizonyára úgy véli, hogy a vígjáték elemeket gondosan patikamérlegre téve okosan fűszerezte meg eme 2015-ös alkotását, de kellő alkoholos/egyéb kémiai befolyásoltság nélkül kevésbé esélyes, hogy bárkinek parázni, illetve röhögni sikerüljön rajta.
10/4