Ezen a héten nem a TEK csinált hülyét magából (belőlünk), hanem a lefülelt terroristáink voltak béna amatőrök, szánalmas kis műgyűjtők, nem annyira iszlamisták, de még csak wannabek sem. Az életünk igazságtalanságok sorozata. A 6:3 óta semmi jó sem történt velünk. Mi miért nem lehetünk végre egy kicsit nagyok? Valaki durrantson már el legalább egy felfújt papírzacskót – lehetőleg turbánban.

– Mi a fasz történt itt??!!
– Azt kérdeztem mi a fasz! – üvölti Jani, miközben a seggébe bevágó (nadrágja egészen a kerek hasa közepéig felhúzva, mint Depardieunek Obelixként a képregény filmadaptációban) mocsokfoltos buggyos gatyáját igazgatja.
– Elütöttem egy embert – válaszolja az ismeretlen az autója hátulja mellöl. Egyik lábáról a másikra áll és engesztelően mosolyogni próbál, de az arca falfehér.
– Te rohadt geci primitív geci, te ezt csak így mondod geci?! Te a kurva anyádat széjjel baszlak geci! Hallod e? HALLOD E!? – mindenki hallja, a vakondok hallják a mellettünk lévő szántóföldön a túrásaik alatt több tíz méterre, de még a szomszédos települések vakondjai is tisztán hallják Janit, sőt ha lennének a holdkráterek alatt vakondok, akkor ők is hallanák most Janit, ahogy azt ordítja – SZÉT-BASZ-LAK! – majd ököllel belecsap az autó oldalába.
Az egész KM telep kint áll a vízelnyelő ároknál, az elütött embernek azaz a baleset sérültjének kijáró együttérzés lengedező pókhálókként szertefoszlott, minden figyelem átirányítódott a főattrakcióra: Janira. Itt szar lehet áldozatnak lenni, folyton elő kell állnod valami újdonsággal, hogy ne lankadjon az érdeklődés. Az elütött ember erre képtelen, most csak csendben, vérző homlokkal ücsörög a fűben.
– Így mondja csaaak? Így mondja geci?? Minden.. minden – Jani kivörösödött fejjel keresi a megfelelő kifejezést – Minden.. – Jani félő, hogy agyvérzést fog kapni, ami tragédia és orvosi csoda lenne egyben – Ez a geci minden – mert Jani nem a szavak embere – Minden szívrezdülés nélkül! – megmondtam előre, hogy Janinak nem erőssége a költői fogalmazás, a szóvirágokkal dekorált mondatok halmozása, ebből következően a verbális kommunikáció sem.
– Igázá ván! Verd ágyon Jáni! – kiáltja oda a tömeg legszéléről a Fekete Ruhás Mázsás Nő.
Jani tolja a biciklijét, úgy felfújta magát mint egy hatalmas ugrásra készülő Amazonasi varangy a National Geographicon. Ledönti a kerékpárját az udvar fehér murvájába és hirtelen elindul visszafelé, ez az ő nagy pillanata. Magában dörmög. Hangol. Még mélyebbre megy a basszussal a hangjában. A hóna alatt jobb és bal oldalon is xxl-es méretű láthatatlan dinnyéket cipel. Ma Jani magánszáma van műsoron a reggeli Torzszülött Cirkuszban: [vértől csöpögő vörös betűkkel a plakátkiíráson] A műbőrdzsekis pocakos Hulk félelmetes őrjöngése!
– Szerintem hozzuk be és süssük meg a gecit. – mondja be a frankót valaki kissé félszegen. Jani elé állnak ketten, hogy lefogják, miközben másik kettő kórusban helyesel, hogy Janinak igaza van, mer' igázá' ván'!

É-vel befelé menet egymásra nézünk, telepatikus úton megbeszéljük, hogy ez a nap máris klasszisokkal jobb mint az előző, pedig az sem volt semmi, mert hétfőn reggel meg J. gondoskodott a nívós szórakoztatásunkról azzal, hogy egy izgalmas James Bond kémtörténet keretébe foglalta a szürke, unalmas KM-et: szinte suttogva közölte, hogy nagyon vigyázzunk munka közben, mert a főnökség rejtett kamerarendszerrel figyeli az egész falut, osztott képernyőn, mobiltelefonról.
De az a mai showműsornak a fergeteges tűzijáték fényében már csak egy halvánnyal írt 9 pont a maximális 10-ből. Még magasabbra lett rakva léc.

Folyt. Köv.

Most pont nem szeretném a már-már védjegyemmé vált kötekedő-cinikus stílusjegyek árnyékában nyomni, úgyhogy basszák meg az ártatlanokat gyilkolók, a vallási fanatikus ISIS és al-Kaida (vagy-vagy alapon, sőt akár együtt egyszerre) és részvétem az áldozatok hozzátartózóinak, de az, hogy terrorizmus, meg hogy százak halnak meg, az napihír lett, akkor nem annyira, ha mindez jóléti társadalmak kellős közepén történik bulikban, focimeccseken. Úgy egyből percéletű internettrendé változik, levesporként oldódó mély gyásszal, gyorsban megkreált keserű képözönnel. Jó lenne végre látni a közösségi megrendültséget és közfelháborodást más eltaposott célpontok esetében is drága magyar barátaim – majd bemásolom hozzá az aznapi sajtót.

A gazdagabb-fejlettebb országokat ért csapásokat mindig kötelezően meggyászoljuk a közösségi világhálón. A többiek? Ők azok akik naponta radar alatt maradnak, értsd a lefosottak, akik senkit sem érdekelnek, tiszteletadás helyett a feledés meszesgödreibe taszítjuk őket.
Mindenki nem kaphat a kis porfilkép zászlócskákból, az pokoli meló lenne, minden nap lehetne csinálni, a világ összes és valaha élt színészlegendájának nincs annyi kifacsart könnycseppje együtt, amire szükségünk lenne ehhez a képmutatáshoz.

"Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.

A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja."

A villamosmegállótól tízpercnyi erőltetett menet vár rám, kvázi futás; vesszőfutás. Az egykor „gyomornak” nevezett szervem eltűnőben, valami furcsa lyuk maródott a helyére, lyukasság ami mindent elnyel miközben mégis egyre zsugorodik, snooker golyó az átmérője, méterről méterre érzem a változást, a célomhoz érve valószínűleg pingpong labdányi lesz, hogy hamarosan együtt elenyésszünk, a feketelyuk gyomrom és én.
Gecimód ideges vagyok. Nem tehetek róla, első pillanattól fogva mélységesen gyűlölöm azt a körfolyosós házat, az egész tetves környéket. Többször próbáltam már mindenféle agyátbaszással belőni magam a másik oldalra, keresni legalább egyetlen biztos pontot, talpalatnyi földet amelyen stabilan megvethetem a lában, egyetlen részletet ami szerethető, pár centi színes oázist ebben a sötét, dohszagtól bűzlő depresszív romvilágban. Mindhiába. Az én matt fekete pesszimista objektívemen átnézve, a budai oldal ugyanaz az omladozó, szürkével satírozott világháborús városrész, akár a pesti. Itt az emberek hozzáállásában van a különbség, látni az arcukon azt a maguknak bemagyarázott biztonságérzetet, önhipnózissal kierőltetett fensőbbséges nyugalmat, ahogy ennek az őszhajú nőnek, aki – miközben zsebre dugott kézzel elsietek mellette – éppen ásítozva szaratja meg a piros mellénykébe bújtatott tacskóját a park zöldövezetében. Budán lakni még mindig sikk. A hely, ahol örökös kívülálló vagyok, ahol lenéznek. Vagy csak a paranoiámat járatom csúcsra...
Még két fél forduló, két sarok és megérkezem a kénköves pokol bejáratához, be fogok lépni rajta, a megalázottság hosszú csigalépcsőjén megyek majd lefelé, délutánra elérek egészen az utolsó lépcsőfokokig és még tovább. Az utolsó S.O.S jelet morzézom magamban, rövid könyörgést aminek újra és újra átírom a szövegét. Mindet elpróbálom stílusonként, laza, feszes, fulladozó, hanyag. Késő őszi hideg van, reggelente fájdalmasan az orrlyukakba mar, de nekem sikamlósra izzadt a tenyerem, mert kurvára lámpalázam van és bevallom félek, mi több rettegek, mintha pucérra kéne vetkőznöm valamelyik szombat esti gennyedék tévéshowban, mintha a szájsebészeten várakoznék, hogy behívjanak végre és kiműtsék azt a begyulladt bölcsességfogat, annyira. Túl régóta gázolok térdig a szarban és nem segít, hogy tudom: A lehető legrosszabb helyről várom a segítséget. Elhaló halálsikolyom, ez a mai nap. 
Az apámhoz megyek [Vörösen pulzáló, izzó neon betűkkel, Lucifer-i gúnyos röhej a háttérben]
Apám a fösvény: Ha az apámról kellene írnom – ha lenne ilyen penzum – talán azzal kezdeném, hogy a pozitívumokat már nem tudom felidézni, róla hazudni pedig képtelen vagyok. Az olvasóm erre úgyis csak legyintene, hogy ez a RosszeggRamirez micsoda egy megveszekedett fasz, most jön az a blogposzt, amikor még a saját apáját sem kíméli, vagy azt, hogy azért baromi kíváncsi lennék a másik fél véleményére is. De egyrészről tényleg begőzölt geciláda vagyok minden kímélet nélkül, másrészről biztosan tudom, hogy az apámnak nem lenne véleménye, ő még a véleménynyilvánítással is szűkmarkúan bánik, akárcsak az embereknek szentelt figyelmével. Vele minden beszélgetés olyan, mintha kinyitnám az előttem lévő íróasztal fiókját és abba beszélnék bele. Üresen nyeli el a neki szánt mondatokat. Ha létezne Rodin Gondolkodójának az inverze, a szobor az emberről aki elmerengve szarja le.. például a beszélgetőpartnerét, azt róla faragták volna – és rólam ahogy (hiába) dumálok neki, az lenne a nevünk: Apám a (rólam) nem gondolkodó és én. 
…

– Láttad a tévében a tüntetést? – a szépen felújított konyhájában állunk, Fater kávéját főzi, pár tojásá.. eh, a hűtőjéből kivett tojásokból, melyek mind-mind a tulajdonát képezik (1. § Ökölszabály a családlátogatások margójára: A külön bejáratú pokloknak ezen baljós szegletei mindenestül az övék, az ingatlan és benne lévő tárgyak tulajdonlása fegyvertény proliországban, könnyen kieshetsz a pikszisből haver, ami automatikusan permanens kitiltásod jelenti; éreztetik veled azonnal, olyan alaposan bevésik a törvényt, hogy aztán a kéróikban minden kurva lélegzetvételednél bűntudatot lesz, lehet, hogy nem kéne olyan helyiségekben sétálgatni, ahol a Fater -félék éppen nincsenek jelen.. nos mindenesetre nem tanácsos..), szóval Fater reggelijét készíti – Mutattak minket a tévében. Alig tudtunk kimenni délután, még BKV jegyet sem vettünk, nem kaptam fizetést, azt várjuk K-val mind a ketten – ügyesen beelőzött, bár kevésbé meglepő, előfordul, hogy a nekünk megírt dialógusok legelején már tisztába szokta tenni a pénzkérdést, vagy a bejárati ajtóban, van, hogy már a telefonban. Miközben erre gondolok ismét megfogadom, hogy hazafelé a vonaton át fogom írni a nevét a telefonkönyvben „Nincs Pénzem”-re, a hozzá tartozó csengőhang a „Ha én gazdag lennék” lehetne. Jaj nehogy elfelejtsem.
– Láttam, mindig nézem az..
– Azt nem láthattad, hogy mennyien voltunk! – közbevág, magamban beszélek. Biztosan megőrültem és ő nincs is, sosem létezett, ahogy az a sötét földszinti luxus verem sem, a pszichiátria hipószagú csempefolyosóján motyogok kócos hajjal. Könnyen lehet, hogy ez az egész fejjel lefelé van és mindenki aki normálisnak hiszi magát valójában elmebeteg és az apáknak nevezett személyekről hallucinál, de igaziból nincsenek apák, mi csak úgy ott teremtünk anyáink hasában és kész, vagy sokkal inkább sehol. A Seholból jöttünk, ebből következően a semmibe tartunk és a szülők a legkegyetlenebb illúzióink arról, hogy érkeztünk egyáltalán bárhonnan, hogy valaha tartoztunk bárkihez. Az őrültek egész világa alapjaiban ennyire téves elképzelésre épül; nélkülözhetetlenek a tépelődős, önmarcangoló mélyfilozófiai alapok az ilyen posztoknál – Azt nem láthattad, hogy mennyien voltunk! Nemsokára vége az egésznek – lassan végignézek rajta, fiatalban bizonyos fényképeken kiköpött Harrison Ford volt, a gyerekkori haverjaim szerint élőben inkább Charlie Sheen. A filmszínész kompatibilis arcot, mára szétnyomkodott gyurmává formálta át az élet, a nem túl magas testet ólomsúllyal préselte centiméterekkel összébb. Nem ugyanarról az életről beszélek ami nekünk, túlélőművész csatornapatkányoknak a sírfeliratunkat szokta felvésni szépen komótosan betűről-betűre. A 'csajok-pia-elvonókúra' háromszögben tengetett „életről”.
– Ennek sosem lesz vége. Miért lenne? Mert délután kimentetek a perecárusok közé fejet csóválni? – azzal, hogy őszinte mertem lenni jobban elbaszom az elbaszottnál, igaz már el volt baszva két mondattal előbb, végül is mindegy – Figyelj, az van, hogy kaját kéne vennem, meg két vonatjegyet, össze kell szednem legalább három-négyezer forintot és irány az új melóhely vagy.. vagy nem is tudom mi lesz bassza meg, tele a faszom az egésszel. Csirketelep meg ilyen melóink vannak, inkább éhen döglöm mintsem folytassam. Elegem van abból a brigádból, a márianosztrai meg a szegedi Csillagbörtönből. – iszonyatos robaj: sziklák és hegyláncok gördülnek le felváltva a mellkasomról, már az sem érdekel, hogy nem ad ruppót sem, a lényeg, hogy túl vagyok a saját produkciómon (morzekód laza-hanyag stílusban, a közönség állva tapsol).
– Mondom, hogy engem sem fizettek még ki, talán kétezret tudok adni, majd ki kell menni a bankautomatához. A tüntetés fontos és mi legalább mi ott vagyunk, szervezzetek jobbat – az ország válaszát hallhattuk, ha nem tetszik kreálj jobbat, rendezz jobbat, írj jobbat, ezek azok a tipikus párszavas érvelések amelyek csírájában fojtanak el mindennemű kritikai megnyilvánulást, semmire sem mondhatod ki büntetlenül: ez egy fos. Retorzióként tömegek élére állítanának, rendezői székbe löknének, tollat adnának a kezedbe, és röhögnének azon, mennyire nem megy neked (sem) ejej. Kivételesen nem haragszom meg a klasszikus prosztó leegyszerűsítésért, jelenleg a hála diszkréten lobogó lángja melengeti a szívem, hiszen figyelt arra mit mondtam. 
– Az nem az én dolgom. Legalább nem szavaztam rájuk, sőt megtettem azt a szívességet ennek a társadalomnak, hogy senkire sem. Ennél többet, akkor tehetnék, ha magam indulnék a választásokon. Bár jelenleg túl üres a zsebem ahhoz, hogy tisztességes hazafiként cselekedjek. Gazember lennék magam is és jobban túllőnék a célon mint az elődeim, nem valószínű, hogy leállnék a faluszéli stadionoknál, kisvasútnál, haveroknál, bárminél.. – permbann blogger for president.. inkább ne szavazzatok rám – ..”A közjóért!” felkiáltással maradok ki ebből a buliból. 
– Nem jössz ki velem az újpesti piacra? Motoros narancsfacsarót kéne vennem – más talán furcsállná azt a gőgös arckifejezést amit most vág, de ez annyira ő, hogy a személyi igazolványában lévő képet azonnal le kéne cserélni erre. Szándékos támadást indított övön alulra. A jobb ökle az ellentmondás, a bal a hivalkodó gizdaság, a célpont a maradék önbecsülésem ami megsorozott boksz-körteként himbálózik előre-hátra. Érzem, hogy szart sem érek, a világ legkisebb bolhájának apró seggén a pattanás, az vagyok én ott. Mikroszkóp legerősebb nagyításában láthatod, ahogy ingegetek feléd [héliumot szívott cérnahangon]: "Helló!"
Narancsokat facsartatni konyhai robotgéppel. Lám a kapitalizmus diadala! Eljátszom a gondolattal, hogy felajánlom szolgálataimat, sapkámba gyűjtött fémpénzekért cserébe kézi erővel csinálom minden reggel hatkor, a vitrin literes üvegkancsóját valószínűleg hamar megtölteném. 
– Mikor?
– Ma! Mit tudom én.. Két óra múlva.
– Oké. Elhoztam a kábelt a tévédhez, ja meg amit mondtam, a kabátot. Nem tudnál rá vevőt? Nem kell valakinek? – lehetetlenek sorozatát cselekszem ma, a pinceszintről minősítettem lejjebb és lejjebb magam, beszólok a tűntetősdire, aztán vezetékeket ajándékozom, mielőtt házaló cigány árussá maszkírozom magam. Dik' ócsó' távcső-késkészlet ezerötért kell e' gecó'?
– Már láttam, túl nagy, nem K mérete. Majd a hétvégén megyünk ki a vásárcsarnokba. Szeretitek a hurkát? – isten nem kegyelmez a lúzereknek, a mocskos domina, a tetőtől talpig lakbőrbe öltözött szadista úrnő, a magassarkújával a hátamat tapossa és röhög ahogy nagyokat nyögve a kíntól a kegyelméért esedezem. Ez a szívfacsaróan szocreál hangzású közkedvelt élelmiszer a legújabb ígéret apám listáján, egyszer poénból felírtam amire első nekifutásra emlékeztem, végül két oldalt firkáltam tele a spirálfüzetben nem teljesülő „adományok” lajstromával.
Apám a fösvény II. rész, A reményárus: Apám nem az a fajta szokásos nyeretlen kezdő fösvény, aki úgy intézi, hogy szembetűnő legyen azért hagy alámerülni az Élet latrinájában mert a segítségnyújtásnak anyagi vonzata van. Nála garantáltan el sem jutsz eddig a pontig te tarháló kis béna pöcs! Ezt a várat nem fogod bevenni.. Fater -félék igazi mókamesterek és már előre felkészültek az előadásra, bemaszatolják az arcát, koldusbotra batyut kötnek, hogy egynek tűnjenek a csórók közül, miközben hébe-hóba sokmilliós vagyonukkal kérkedve majd azért ígérgetnek, a megalázó ígéretekre ráígérve az ígértek matrjoska babáját rakosgatják egymásra. Fater nem is számolja az idejét milyen régóta használja ezt a felemás szegény-gazdag-szegény színjátékot, mint módszert, mint galád kibaszást direkt nekem/neked, persze akik ismerik mind tudják róla, hogy mindig is a Gazdag Zsugoriak Klubján belül ahhoz a kis létszámú csoporthoz nyert örök tagsági igazolványt, akik inkább eltaxizzák, elpiálják, elzabálják, elszórják és felgyújtják majd le is pisálják a hamuvá égett pénzkupacot, csak adni ne kelljen.
Apám a vadiúj konyhapultja fedezéknél marad, rövidke szárazkolbászt vág hajszálvékony karikákra, sebészi lézerkéssel sem lehetne precízebben, ennél fillérbaszóbb, spórolósabb vágástechnika egyszerűen nincs. Megkínál a kajájával, de passzolom, a vágódeszkáról véletlenül leejt néhány darabot a padlóra. Az előszobai lépcső alatt bujkáló háziállat erre a számára lottó ötössel felérő mázlira várt, laposkúszásban oson át a szobán, az ajtóban idegesen toporog, minden mozdulatáról süt az alázat: „elnézést, hogy élek”. Rutinos játékos. Végül kiérdemeli a falatot. Az öreg keverék kutya a járólapot összenyalva habzsolja be a szétszóródott kolbászdarabokat, kettő vagy három karikát, apám megvetően néz le rá. Újabb legyőzött hever Fater 1.1 lábainál.
– Akkor tudtok vigyázni a kutyára tavasszal? – kérdezi, az arcára kiült undorral vegyes felsőbbrendűség lassan kezd csak leolvadni az ábrázatáról.
– Ja persze – mondom és rohadtul nem örülök, pedig bírom ezt a csöves kutyát, elvégre mi rokonlelkek vagyunk – Mit is mondtál? Hova utaztok?
– Franciaországba. Amolyan előnyaralás.
Bemegyek a nappalijába és a tévéállványa hátuljánál matatva elkezdem átcserélni a régi kábelt az újra, mellettem a komódon Az Írógép.
Apám apja: Atyai nagyapám író volt, alkoholista író. Akire mostanság úgy emlékszem, hogy nem volt sem feltűnően kibaszott jó, sem vérlázítóan rossz a szakmájában. Visszatekintve a munkásságára, a 2000-es évek groteszk kaleidoszkópján vizsgálva tisztes iparossá szelídült, kurvára biztos vagyok benne, hogy pont erre az esetre tartalékoljuk eme jelzős szerkezetet, tisztes iparos. Van ilyen mindenféle kategóriában, miért ne lenne írókból? Végtére is a saját korszakában brillírozott. Be kell vallanom, valójában néha egész remek novellákat gépelt arról a nagy büdös semmiről, nihilről, amelyben közös dögszagunkkal árasztva rohadunk. Apám Faternak hívta őt, a fejében oltár épített ennek az masszív írói vénával rendelkező embernek akivel sorsuk több ponton összefonódott. És a fennhangon hirdetett hitvallásuk úgyszintén közös, hiszen mindketten büszkék voltak rá, hogy márpedig ők egész életükben szartak mindenre és mindenkire. Aztán a lelketlen író az egyik piálás után józanodóban szívrohamot kapott és belefejelt egy tányér levesbe, amint a homloka elmerült volna a meleg zöldséges lében, abban a pillanatban meghalt – legalábbis én mindig így képzelem el, ilyen gyorsan, megalázóan váratlanul, filmszerű utolsó mondatok, velős monologizálás nélkül. Ekkor apám elkezdte Faternak szólíttatni magát. Az iszákos novellaíró imidzséből a húgy és borhányás szagától bűzlő balonkabátot is eltulajdonította. Az öreg, antik írógépét kirakta a saját polcára szobadísznek, persze az előbbi faszság csak jelképesen értendő, vagyis évről évre jobban alárendelte magát az ivászat tömegsportnak, az utóbbi kellék már ténylegesen. Az írógép frankón. Íme egy konzervált darabka a Fater 1.0 lelkéből, mint kiállítási tárgy! Mindenki megnézheti. Csak tessék, csak tessék, erre megtekinthető az egyes számú bizonyíték: Az Apám Író Volt!
...

Visszafelé a piacról útba ejtjük azt a monstre könyvtárat, ahogy sejtettem. A hátsó teremben megállva végigsimítom az egyik könyvespolcot, kétségbeesetten jár az agyam (pénz, pénz, pénz.. most mi a fasz lesz?) a natúr falap vékony porrétegén végigszántó mutatóujjam előtt hosszú sornyi azonos oldalborítójú könyv, a teljes C. B. életmű bent van. Apám állát vakarva nézelődik.
Apám Charles Bukowski: Bukowski tagadhatatlanul legnagyobb húzása a sallang nélküli fogalmazás az iszákos vén strici hetvenkedéseiről, alteregója Henry Chinaski mindig a legtöményebb whiskyt issza, a legjobb lábú nőt bassza, a legnagyobb pénzt nyeri (lovin), a legtöbb munkahelyről rúgják ki. Háry János vidám anekdotás kötetei, ha egyet olvastad, mindent olvastad. A fosfoltos alsónadrágok és a klasszikus amerikai hatos kartonsörök mámoros szuperhősét Bukowskit, a Tejútrendszerben egyedül apám veszi komolyan, olyannyira, hogy nagy piálásai idején egyenesen a magyar verziójakét tekint önmagára.
…

Újpest kimerített, kaptunk villanymotoros narancsfacsarót (lecsúsztam a narancslé bizniszről), és a piac lehangoló bódévárosának egyik jelentéktelen büféjében megebédeltünk. Apám kikölcsönzött nekem három könyvet, szellemi nassolásnak szánta a bezabált sajtos-tejfölös lángos utánra; ő fizetett, szóltam, hogy nem bírom tovább, kihagytam burkolást teljes napja, esetleg a kultúrmaraton & a kardinális narancslé készítő robotgép vásárlás közé beszúrhatnánk a kajázást, vagy hívjunk mentőt, valami legyen. 
Pár percet tanácstalanul téblábolok az előszobájában, rövidet sípol a kaputelefon(ja).
– Megjött K. Utána mi megyünk el – a felette kipattanó képregény szövegbuborékba az van írva: „Lehet elhúzni a beledet barátocskám”.
K ahogy belép elfeledkezik arról, hogy nem a vakok és gyengén látók intézetéből ugrottam át kéregetni, amint rám néz elfintorodik, a másodperc törtrésze alatt korrigál, elrendezi a vonásait, most túlzott mosoly ül ki az arcára, amikor így csinál attól mindig beszarok, mintha egy csapat vicsorgó zombi ugrana a látóterembe.
– Jaj de régen voltál nálunk, jó hogy feljöttél végre Budapestre – kettő darab puszit ad a levegőnek, jobbról-balról, véletlenül sem ér az arcomhoz, ahogy a hollywoodi filmsztárok szokták egymással a vörös szőnyegen, az ő feje mellett megjelenő gondolatfelhőből azt olvasom ki: „Szerintem te egy szánalmas seggfej vagy!” K nagy mutatványa annyira hatásos akár egy elhibázott jedi trükk. Grófnői manírosság mögé rejtőzve próbál udvariasan kedvesnek látszani, de már rövid idő után alattomos méregként csöpög ki belőle a vegytiszta megvetés. 
Apám felesége: Túlzás nélkül állíthatom, hogy Ő a karakter akiről a kiskori rémálok születnek, a gonosz boszorkány akinek vérfagyasztó gúnykacajára felriadtunk az éjszaka közepén. A mesebeli vezérgeci lenyúzott kölyök dalmaták bőréből készíttetett magának földet súroló tarka szőrmebundát, abban jár el a gyermekzsúrokra – itt sincs happy end, néha még várom, de már egyre kevésbé hiszek benne - ne szépítsük: hátha megtér bizonyára hasonlóan ultrajófej/meggyőződéses filantróp őseihez. Egyébként csak egy átlagos irodista, aki a jó képességű intellektuelt eljátszva mindvégig blöfföl, egyetlen kevésbé jelentős kártya lapul a számtalan értéktelen papírfecni között a kezében: hogy ő egy átlagos irodista. Nem írhatok róla többet, már mindent leírtam amit valaha is le (nem) fognak róla (le)írni.
– Húúú, gyorsan iszom egy teát! Nem kértek? – az örökégő varázscigaretta, és a forró tea negyed gerezdnyi citromdarabkával decensen a csésze szélére tűzve, ezek már K kellékei. Az arany „Lord Nelson” feliratú apró dobozból felcsípve a filtert nekilát a védjegyének számító ceremóniának. Érdekes, hogy teamárkáknak mindig olyan neveket választanak, mint Sir Lipton, Lord Nelson. Mintha nem is lehetne máshogy hódolni a teaivás szenvedélyének, csak nagyon angolul. Én K-t látva, K márkás teát akarok. Maga Lord Nelson sem kortyolgathatna hitelesebben abból a csészéből gigászi csatahajójának tatján félterpeszt állva, úgy dacolva a viharos széllel a habos kékségbe letekintve az árbockosarak körül köröző sirályok rikoltásaival a háttérben. Lord Nelson (is) egy senki.
K az K.
– És a bank mikor lakoltat ki a házból? Tudtok már valamit? – kérdezi teáját halál nyugodtan szürcsölgetve. Sátánszarva van, patája van, villás végű csóváló farka van.
K az K.
…

Késő délután a bankautomatánál állunk mi hárman, a Fater 1.1, a gonosz K, és én a lúzer „ismertebb néven Patkány”. Reménykeltő zizegés az ATM-nél, apám sóhajtozása miközben a kabátjával elrejtve a kezét pénzt számol, gonosz K gonoszan izzó cigije, percek alatt egyik a másik után.
Kétezret ad, vagy hármat?

– A kommunizmus áldozatai xy jegyzők – sűrű novemberi párafelhőt lehelve olvassa ki a feliratot É. A hivatal előtti gyeptéglás placcon álló bronz mellszobrok réztáblácskáit bámuljuk hitetlenkedve.
– Na jó, ez viszont már tényleg szemet szúró lopás bassza meg – mondom miközben a jobból a bal kezembe dobálom a nálam lévő lombseprű koszos nyelét – Nézz körül. A halastónál vannak az elolvadt ötágú csillag -förmedvények a márványtalapzaton, aztán ott a jó öreg pávát tartó nő szintén bronz a bejáratnál, szemben két tábla az 56-oskonak, itt balra meg a Szent István kőből, amint bombát dob az önkormányzat épületére, a rohadt kis kollaboráns.
– Az országalma a kezében, tényleg olyan lett mint egy kézigránát – mondja É elgondolkodva, miközben a rosszul kidolgozott koronás-köpenyes emberalak irányába néz, el sem mosolyodik, félő már immunitást élvez a poénjaimmal szemben.
– Igen, de mára belejött a csávó, ezek az újak a lemészárolt jegyzőkről, már magasabb szintet képviselnek az emberábrázolások műfajban. Valaki rohadtmód jótékony hatással van a szobrászművész pályájára.
– Jó, hogy nem a mostani jegyzőről csináltattak szobrot a pénzünkből.
– Ahhoz azért kellett volna anyag rendesen, legalább két mázsát nyom a picsa. Egyébként ez úgy működhetett, hogy valag pénzt lehívtak, valamelyik okos felütötte a település történelemkönyvét, előkaparták ezt a két embert, mint a komcsi rendszer áldozatait, ez divatos most. De az is lehet, hogy nem is itt haltak meg, vagy nem is léteztek. Ha viszont igen, és mindez igaz, akkor inkább arról a tagról kéne szobor, aki lenyomta őket – bizonyos embertípusba (első ránézésre tudom) sorolható közhivatalnokok és én, mi amolyan látens háborúban állunk már az idők kezdete óta, olyanok vagyunk mint Al Bundy és a dagadt nők a cipőboltban – Szóval a kapott összeg töredékéért elkészíttették a legújabb műveket, átadó ünnepség, koszorúzás kaja-pia ez-az, a többi lóvé meg ment a saját bankszámlákra.
– Tiszta szoborpark lett ez a hely. Ilyen erővel lehetne mindenkiről nem? Marika a hős védőnő, vagy Péter a bátor postás! – és bár alapszabályt hág át, elneveti É, ennél a viccnél ez teljesen mindegy:
Egymás hátát lapogatva annyira röhögünk, hogy most, közel a negyvenhez pont úgy görcsöl bele a hasam, mint régen gyerekkoromban.

….
Délután négy óra huszonöt perc, ebben a kifordított univerzumban mindent az idő gyors múlására tettünk fel. Az egyetlen reményünk, amikor KM-ben vagyunk. Délelőtt mindig túl korán van, délután viszont általában már túl késő. Ha nincs igazi meló csak imitáció, ülés-állás-fekvés-támaszkodás (itt ezeket a pozitúrákat "öt perc taktikai szünet"-ként összefoglalva szokás emlegetni), szinte megáll, ha van, akkor legalább rohan, persze csak addig, hogy majd az utolsó órában lassuljon le ismét. Elmúlt négy és én még mindig itt rohadok ezen a nyomorúságos „A Telephelyen”, másodmagammal munkaszerződést szignózunk véget nem érő hosszban, lassított felvételben, a két mókamester ismét együtt, É és én, Stan és Pan, Dumb és Dumber, Hacsek és Sajó helyi verziója valahová a mező szélére száműzve, egy mállóvakolatú dohos helyiségben, a senki földjén, több kilométerre mindentől aminek értelme van. Akár a jéghideg világűrben is lehetnénk.. É pont végzett, csak egyetlen tollunk van, amikor nekikezdek az írásnak É az ajtóból megfordul és mérhetetlen szomorúsággal a hangjában azt mondja nekem:
 – Képzeld tényleg meghalt M és nem is most, hanem a múlt hónapban, a fiáék nem mondták meg, mert felvették a fizetését. Augusztus végén még azt a kis házát is eladta kétmillió forintért a benzinkútnál lévő trafikosnak, akkor már nem is nagyon értette, hogy milyen kevés pénzről van szó, annyira beteg volt. Rák. Neki ég a gyertya, ha elmész, fújd majd el. Puszi!
Csak bólintok, egyelőre fel sem fogtam. Átolvasatlanul írogatom alá a jó tizenöt-húsz papírlapból álló köteget laponként két helyen, ismerem a tartalmát, már régen megkötöttem a paktumot az ördöggel. A negyedik laphoz érve átcikázik A Gondolat és elhatározom, hogy amint újra találkozunk egyből elmondom É-nek a véleményem erről az egész szarságról, hogy szinte ironikus.. M-nek állandó cigi gondjai voltak, erre dohánybolt nyílik a kérójában, hogy röhögnék is, ha lenne még kedvem hozzá és hogy minden korszaknak megvannak a maga mártírjai, csak a mi forradalom nélküli hőseink kivétel nélkül jeltelen tömegsírban végezik majd, a nagy húsdarálóból kicsusszanó masszaként folynak le a feneketlen mélységbe. De ha valaha is készülne fejfájuk, akkor sem lehetne mást ráírni: Emberek akik itt sem voltak.

Kifelé elfújom a zsírfoltos villanyrezsó mellett olvadozó filléres teamécsest, majd le sem kapcsolom a bent vibráló neonfényt az ajtót félig behajtva futólépésben elindulok hazafelé, közben a telefon egészen a kedvenc részig tekerem a számot és bedugom a fülhallgatót: 
Lelépek innen, munkát kapok! Lesz pénzem venni dinamitot, és végre mindent lerombolok. Nem lesz többé már Tobacco Road. Road! Road! 

Folyt. Köv.

Kibaszott egy nap, amint belépünk a vidéki művelődési ház ajtaján, már tudom, hogy legalább másfél órára elvesztünk, az a hájas öreg.. az a száztíz kilónyi tömény rosszindulat a poroltója mögött vár ránk. Minden évben büszkén kiteszi az asztalra azt a nejlonszatyorból előhúzott poroltót, ez a szakmája egyetlen trófeája, egy piros színű, horpadt oldalú porral oltó készülék.
A tízből nyolcan jöttünk el a munkavédelmi oktatásra, körbeöltük a több darabból összetologatott rögtönzött óriási asztalt. Csendben aláírunk, egyik papír a másik után. Név, utána két betű „KM”, az írott zsidócsillagunk, annyit tesz: közmunkás. Amint végzek a sajátommal végignézek magunkon. Ruházatunk összeállításánál Mr. Nyomor volt a stylist, a Világvége kifutóján ilyen a divat, tarkára összemosott tréning felsőre rálógó kantáros nadrág, kopott kapucnival, levágott ujjú kesztyűvel, kétezerforintos műanyagtalpú piaci cipővel, itt ez a trendi. Bármelyik modern poszt apokaliptikus drámában statisztálhatnánk.

Az öreg puffadt öklével rácsap a rozoga asztallapra és kérlelhetetlenül belekezd, Hitler, Gáspár Győző és Dr. Csernus szendvicsszexéből született szónokot hallhatjuk előadás közben, egyenesen rám néz – jézusom, mi a francot akar pont tőlem? – és elkiáltja magát:
–  A múltkor megláttam, hogy a szippantós kocsiban két gyereket is vittek! Erről beszélnünk kell, erről IS! Maguk meg.. na a maguk fajtája, SEMMIÉRT nem állnak ki.
Egyébként is ki tudja, hogy mit kell akkor csinálni, ha a munkatársa elájul? NA MIT? Maga tudja? MONDJA! – rábök valakire. Ezzel bevetésre került a repertoár, mutogatás és ordítozás, őrült csapongás a témák a között, megdöbbentő hangsúlyozás, az öreg teljes pedagógiai fegyvertára kimerítve az első puskapor ellövésével.
– Hát őőő. Kihívom a mentőket.
– ÉS HOGY HÍVJA KI? Mi van HA NINCS TELEFONJA? TUDJA? NEM TUUUDJAAA! – már látom, hogy ez nem lesz jó, most valamiért hülyébb a hülyénél is, ma fokozza az öreg a dolgokat.
– Keresek egy telefont uram.
– ÉS HA nincs TELEFON? AKKOR mit CSINÁL? MAGA SE TUDJA!
Valaki közbeszól – Megállítok egy autót és megkérem a vezetőt, hogy segítsen.
– MEGÁLLÍTJA?! NA TESSÉK ÉN vagyok az autós, ÁLLÍTSON MEG! MIT MOND? NEM ÁLLOK MEG! ÉS HIÁBA HÍV MENTŐT ÉRTIII? Annyian szórakoztak ötéves gyerekek a mentők és a tűzoltók kihívásával, hogy MÁR NEM MENNEK KIIII! Én maguknak akarok jót, szóljanak ha nincs munkaruhájuk. Tudják mi lesz akkor, ha RÁESIK A NAGYLÁBUJJUKRA EGY TÉGLA?! TUDJÁÁÁK mi lesz akkor? ODA AZ EGYENSÚLY ÉRZÉK! Egy életre kiesnek a munka világából.
Behunyom a szemem, de baromi szorosan, kinyitom, a helyzet változatlan, ez tényleg megtörténik.
–  A másik téma amiből már nagyon elegem van a devizahitelesek! Nem tartott senki fegyvert a fejükhöz NEM?! Miért fizessek én többet, mások miatt?

Miközben őrjöngve vagdalkozik egyre homályosabb lesz a külvilág, fokozatosan halványulnak a kontúrok és én kezdem (tényleg) fosul érezni magam, ijesztő magasságokkal és mélységekkel rendelkező érzelmi hullámvasútra ültettek fel, beszíjaztak, leláncoltak és megkötöztek egyszerre, nincs kiszállás: megalázottság, düh, szomorúság, derű és legvégül a félelem mindentől. A kitörni készülő pusztító erejű röhögőgörcstől amibe aztán a végén infarktust kapok és belehalok, majd ugyanez, csak abbahagyhatatlan ordítással, sírással. A vége mindig az, hogy látom ahogy szakavatott kezek próbálnak újraéleszteni, de hiába, miközben az öreg a virsliujjával rámutat földön fekvő testemre és szerteszét fröcskölő nyálával a hallgatóságát beterítve kiabálja: „Na tessék mi ez?! Ki tudja, hogy MI EZ?!”
Émelygek, bal kezemre támaszkodva könyökölök, a jobb kezemmel a pulóverem barázdáin húzogatom az ujjam. Benyit egy középkorú nő a terembe és óvatosan fújva a csészét, végigviszi a bögre kávéját, majd kisétál valamelyik dupla szárnyú ajtón. Csak váratlan átutazó ebben a történetben. Életemben először lennék nő, lennék az a nő, akár a bögre forró kávéja, egyetlen jelentéktelen másodperc a nő életében, átfutó gondolat a nő fejében, bárkije és bármije, csak ne kelljen tovább itt lennem. Rabolják az időm! Mennyi faszt kell még leszopnom az életben maradáshoz?
….

Most pontosan két óra hosszú volt a műsor. Az utcára lépve elmosolyodom, beugrik a rutinos sittes valamelyik filmből, a címére már nem emlékszem, de mindig felidéződik a jelenet, ha korlátoznak valamiben. Most élesebben látom mint eddig bármikor, ahogy a szabaduló rab egyik lábáról a másikra ugrál a kóter kinyitott kapujának vonalában, miközben nevetve mondogatja „Most kint vagyok, most bent vagyok! Most kint vagyok, most bent vagyok!” Sosem esett még ilyen jól a vidéki levegő. É remegő kézzel rágyújt, hirtelen (immáron szarok a jó levegőre) megkívánom a cigit, pedig már évek óta nem gyújtok rá, hirtelen megkívánom az életet, pedig már évek óta nem élek.

É dühös, annyira, hogy most kivételesen nem is próbál poént csinálni a dologból – Le kellett volna önteni egy kanna benzinnel és fel kellett volna gyújtani ezt a disznót amikor negyedszerre ordította, hogy „Na mi kell az égéshez a levegőn kívül?!” Akkor aztán megmondtam volna neki miközben lángolva futkos a kis disznólábain, hogy „Egy elszánt ember és egy doboz gyufa, ez kell hozzá, te állat!” – ismerem annyira, hogy tudom, ha büntetlenül lehetne, megtenné. Ahogy én is.
– Na ezt a karaktert majd hiába meséljük el, nem fogják elhinni, életszerűtlen. Annyira kibaszott abszurd az egész.. Pont kérdezted, hogy hová lökhet lejjebb az élet. Itt a válasz. Nem le, hanem be, be a művházba… Egyébként meg most tényleg leálltál volna vitázni ezzel az exkomcsi fasszopóval? Le merem fogadni, hogy valami élmunkásgyerek volt a vén barom. A magyar ökör, mint szimbólum, vagy hogy is mondták a múltkor? Mindegy. Ezt a kommunista párt taníttatta ki, mint minden második okoskodó gecit. Ezek mindig kötelezően hozzáteszik, hogy ledoktoráltak. A védjegyük. Ismerem ám a fajtáját – hadarva kiabálom tele az utcát, de nem idegből, ez a felindultság a szabadulás okozta mámor.
– Nem tehetek róla, mérleg vagyok. Ilyen a természetünk, nem bírjuk elviselni az igazságtalanságot. Egyébként mi a faszt akart ez a devizahitelekkel? Akkor komolyan azt gondoltam, hogy felpattanok és belerúgok a dagadt seggébe.
Kis híján elröhögöm magam, É és a csillagjegye, a nők még az ilyen esetben legegyértelműbb, legkézenfekvőbb emberi reakciót, a nyers gyűlöletet is képesek mindenféle horoszkópos misztikummal kimagyarázni – Egyből tudtam. Azért is bökdöstelek végig az asztal alatt.
– Ez nem munkavédelmi oktatás, ez munkavédelmi kioktatás volt. Kész, elegem van az egészből!
– É ne sértődj meg, de amikor azt mondta, hogy negatív vagy abban azért volt igazság. Szerintem nem érted, hogy mit viszünk mi véghez minden nap. Megint megcsináltuk, ma is sérülések nélkül haladtunk át az Ostobaság Karneválján és túléltük, nem tudnak ezek még megsebezni sem, nemhogy megölni. Nem fognak minket a hülyeség lövedékei és nem karcolnak a tahóság repeszei.
De a végét elharapom a mondatnak, tudom, hogy nem vagyok valami meggyőző. A munkásgatyás filozófus. Inkább elkezdem fogalmazni magamban a polgármesternek szóló beadvány szövegét, fizetés előleget kell kapnunk, méghozzá az első héten. Nem fog sikerülni..

Folyt. Köv.

Mikor unják már meg (pontosabban meddig néznek még fasznak) a magyarországi ingyenesen fogható tévécsatornáknál, hogy a matinés költségtakarékosságot, ezt a kiszáradttá, kukacossá lett undorító valamit, nyomasztóan hosszú évtizedek óta „kötelező”, „kihagyhatatlan”, „megunhatatlan” jelzőkkel helyezik díszes dobozba, majd mint ünnepi szaloncukrot, darabonként bársonykesztyűben két ujjal helyezik a nézők nyelvére – filmbuziknak szóló értékes finomságként?
Itt ha filmmúzeum és a 70-es 80-as évek mozijai, akkor evidens, hogy csakis Piedone a „kedvenc pofonosztó” kerülhet a képernyőkre. De Eastwood, De Niro, vagy Pacino életpályáján még véletlenül sem haladnak végig (oda-vissza) ilyen precizitással, soha semmilyen műsorsávban. Kizárólag a hetvenes évek nevetséges gyerekfilmjei, gagyibb olasz spagettiwesternjei, az összes rész végtelenített lejátszásban, mint a filmipar márványtáblájára bevésett alapművek. Akár le lehetne porolni még régebbi szalagokat és a teljes Chaplin filmográfiát kimerítve leadni mindent, semmivel sem komolytalanabb a műfaj (sőt). Vagy három filléres Bud Spencer után a negyedik már ingyen van?
Ja boldog nyolcvanhatodikat Bud – nem te tehetsz róla..

Talán időszerű lenne generálni egy újabb kiolvashatatlan körmondatba ágyazott kérdést, most azoknak a kedves liberális (a kedvenc öndefiníció) nézeteket valló, kiemelten erőszakmentes attitűdű mintapolgároknak címezve, akik divathóbortként adaptálták a tüntetés műfajt és munkaidő utáni este hattól aznap este hétig szoktak kőkemény eltántoríthatatlansággal felvonulni, olyan azonnali kormányváltást kikényszerítő sakk-matt transzparensekkel, hogy „Nem ezt ígérted Viktor!” és „A polgári engedetlenség szexi!”. Szóval, hogy most esetleg nincs e kedvük, illetve nem érnének e rá ismét az utcára vonulni? Mármint most, hogy fokozódik az őrület. Most, hogy a kórházakban áruházi „steril fém bevásárlókocsikban” tolják be a beteg gyerekeket a műtétekre. Meg most, amikor a tanyavilág Makovecz stílusban épülő Halálcsillaga, a felcsúti Pancho Aréna áttétes daganatként osztódik, újabb és újabb szektorokkal bővül további megszámlálhatatlan és követhetetlen útvonalú közvagyon milliárdokat kiolvasztva a tartalékból.
Tudom, hogy fontosabb az évi rendszerességgel karneválozó melegek mellett demonstrálni, vagy flashmob szinten szóban kiállni a migránsokért – ha már a regnáló hatalom nem teszi, sőt lankadatlan intenzitással üldözi ezeket az embereket, mert éppen a lendkerekes árja-magyar határvédő játékát tologatja a nagy Uniós játszótéren – és a tüntetések Oscar-díját átvenni az internetadó elleni százeres tömeg megszervezésért (egyébként is netsarc helyett a facebook belépés mellé ingyenes világháló használatot akarok a hazai szolgáltatóktól, alanyi jogon kéne, hogy járjon a szabad véleménynyilvánítás ezen válfaja mindenkinek ebben az országban, számtalan létfontosságú szellemi szkanderbajokságnak ad otthon ez az etalon közösségi felület).

Esetleg ha mégis megrendezésre kerülne valamilyen megmozdulás, akkor ellen lehetne e állni a kísértésnek, hogy rögtön színpadot ácsoljanak a szervezők amin aztán felháborodott kappanhangon standuppoljanak a hangtechnikába a nagyon beolvasó-emberek?

Ha már súlytalan „úgyis hazamennek” utcabálozássá szelídítették a tiltakozás legelkeseredettebb, legveszélyesebb formáját, akkor itt lenne az idő, hogy tényleg tegyenek valamit – ők baszták el. Vagy már a híradókkal/hírportálokkal kitágított ingerküszöbbe minden belefér? Ebben az általános fásultságban minden elkövetett gaztett már csak a következő egynapos hír? Esetleg zavaros szelektálás zajlik: beteg gyerekek bevásárlókocsikban igen, az új ideológia, vagyis a focializmus térnyerése igen, netadó nem?

Ez nem marketing trükk volt, valami klasszikus bújtatott reklám, az ősrégi média-hipnózis ami után megszomjazva bont kólát a közönség a mozibüfében. Egy egészen másfajta üzenet került bevésésre a tegnap esti Összezárva Friderikusszal alatt. Egyetlen mondat pulzált a képernyőn, mindjobban és jobban kitakarva a meghívottat: Hölgyeim és uraim, íme egy újabb értéktelen ember, egy újabb értéktelen ember, egy újabb értéktelen ember..

Schoberték.. Schobert Norbert az ország fitneszguruja, a fogyni vágyó elhízottak utolsó szalmaszála, aki a – kissé keserédessé váló – magyarországi (vad)kapitalizmus hajnalán ügyesen végigszörfölt azon az Amerikából (Richard Simmons, Jane Fonda stb.) érkezett hullámon, ami a pocakos tunya középosztályból, vagyis a tehetősebb döntésképtelen falánkok tétova seregéből húzott hasznot azzal, hogy külső lelkiismeretként funkcionálva kiszólt: Ne zabálj, mozogj! Majd ehhez a bonyolult utasításhoz Norbi hozzáadott pár alap tornagyakorlatot, trendi dumákkal felvezetett táplálkozási tanácsokat és ahogy az ilyenkor lenni szokott, kisvártatva teljes Update franchise-birodalmat tapasztott össze a kiizzadt zsírból és a verejtékből (külföldön már túlságosan bejáratott, de attól még itthon ügyes húzás).

Az ominózus az „én egy olyan ember vagyok” kezdőpontú ön vállveregetés legújabb részében a Schobert házaspár szintén közismertségnek, sztárságnak örvendő női tagja volt a soron semmitmondásban. Schobertné, az ember akinek fontos missziója van! Minden megnyilvánulásában kötelezően nyomatékosítania kell a tényt, hogy ő a gazdatesttel összenőtt agyműködés nélküli ikerfej, aki még a trendi cosmopolitan pláza bitch életstílus reprezentálásra is képtelen, a fajtájának szánt közhelygyűjteményekből a Nők Lapjás elavult verziónak az előfizetője. Mindenre képes vagy, a fejedben dől el... ilyen és ehhez hasonló imbolygó alapokra helyez további frázisokat, amit stabil, legfőképpen összetett életfilozófiaként hirdet, miközben el is hiszi amit mond, ahogyan azt is, hogy lelkiismeretes mesterként további bölcs és zseniális gondolatfüzérek morzsolgatására hivatott – érdekes, hogy a nagy nyilvánosságnak szóló észosztáskor mindig a legostobábbak kezében van a megafon.
Réka egyébként jogtalanul rázza ökleit, műpicsáskodik a nagybetűs Életet igaziból megélőkkel szemben (ahogy a tehetségtelenségüktől fuldokló súlyosan exhibicionista újgazdagok szokták), ugyanis már huszonéves kora óta mindenféle valódi tapasztalatot mellőzve, egy kényelmesen puha, illatosított vattacsomó mélyéről ítélkezik, most például a mesterségesen (is) napról-napra jobban felduzzasztott migráns kérdésről – a teljes neoprimitív eszköztárat kimerítve, leegyszerűsítve, pejoratív módon. Buta fecsegése, kellemetlen affektálása, a kínos keresztkérdések hatására szerencsemosdatásba hajló kísérletei, hogy a közösségi online felületen villantott százezer forintos táskák világából átigazoljon az összespórolt kispolszkik és a megalázó magyar átlagbérek hideg valóságába, csak tovább fokozta az érzést, hogy egy önállótlan, sótlan, fantáziátlan nőszeméllyel van dolga a nézőnek. Egyben csapnivaló produkcióval is, ahol Norbi erőszakkal(?) felnyúlt a felesége végbelén át és rajta keresztül kesztyűbábozva próbált valamit kommunikálni, valahogy megfogalmazni a bennük lakozó ürességet, és még ez sem sikerült hiba nélkül, mint egy ócska hasbeszélő műsorszámban: közben végig látni, ahogy mozog a szája a bábmesternek.

Amíg tegnap este Friderikusz azzal, hogy szembesítette a Schobert házaspárt saját értéktelenségükkel, amibe beletartozik az anyagi javak gátlástalan hajhászása, az átlagemberek orra alá dörgölős kivagyiság és az ezzel kéz a kézben járó tudatlanság, így megcsinálta a lehetetlent, vagyis centikkel feljebb tudott nőni a maga milliméteres magasságából, addig Rubint Réka jelentéktelen személye tovább zsugorodott, egészen addig, hogy innentől kezdve az elektronmikroszkóp legerősebb nagyításában kelljen keresni. Mert Rubint büszkén vallja, hogy márpedig nem olvas, nem lát és tulajdonképpen nem is érdekli. Ő kizárólag a dölyfös kérkedés szakértője.

A négyszáz valahányadik, kedélyes fél-analfabetizmus és éljenzős benyalás gennyszínű pocsolyavizében fetrengő (ami inkább nevezhető a szennylében orgiázásnak, spéci pornónak, mint egyedülálló, vagy kisszámú ártalmatlan megmártózásnak) kommentár átolvasása után, végül ma engedtem a konteónak: léteznie kell a bérkommentelők titkos céhének, ilyen hangokat emberi lények nem adhatnak ki meggyőződésből, pláne ingyen.
Akiket odáig nyomorított sors, hogy végül aktív sorállományú facebook bértollnokokként prostituálódottak a haza narancssárgára mázolt oltárán, hozzám jöhetnek, én leszek a végtelenül megértő lelkészük, aki feloldozást ad majd a súlyos bűnök alól. És én leszek az egyetlen akire támaszkodhatnak az eltévelyedettek, senki más, mert ez a kategória a tömegmészárlásnál semmivel sem jobb – ezen műfaj a többség szemében a lakosságra dobott atomfegyvernek minősül, csak a szürkeállomány ellen került bevetésre, ami persze a használója maradék becsületet is hamuvá perzseli. De én tudom/megértem (három poszt óta ismételgetem bazmeg), hogy valamiből élni kell, mint dédszüleink valódi rémtörténeteiben, a világháborúban, az éhhalál árnyékában, a légylárváktól hemzsegő lótetemből bicskájával jókora döghúst kikanyarító családapa. Nálam ez ugyanaz.