2019-ben még mindig fainság posztolni a vendéglátóipari egységek kockás-terítős asztalán gőzölgő hihetetlen UFO-t a.k.a zabálnivalót? [Etiópia likes this] Bécsiszelet/latte/gyros pepsivel átmeneti birtoklása (az emésztési folyamat végéig) vagizási alap, tényleg állati trében lehet ez az ország.

Két éve nem írod a blogod, akkor mi szolgálhat kellő motivációként a folytatáshoz? Te megszerettél olvasni a közösségi oldalak instant horoszkópjain túl? Én megtanultam írni, neked írni? Időközben korszakváltás történt, javuló tendenciák egységesen? Vagy talán ideje immunitást élvezek mindennel, ami szar és sokkalta szarabb lett, netán egy tömeggyilkos lelketlenségével szemlélem a világnak nevezett illúziót és tehetetlen-közömbös-begyávult lakóit? Nem érzem, hogy sürgősen meg kéne fejtenünk a kényszerességem a világhálós firkálásról szóló fejezetét. 

Bírom, amikor az emberek az állítólagos mélypontot az életükben később úgy mesélik el, hogy „abban az időben úgy tűnt, végleg elnyel az örvény” vagy, hogy „a pokol tornácára kerültem” és ettől marhára keménynek érzik magukat, ijedt arccal tompán révednek maguk elé, próbálnak minél bölcsebbnek tűnni az átvészelt megpróbáltatásoktól, mintha ezer meg ezer apokalipszis sötétsége borult volna rájuk, azzal, hogy kirúgták őket a nyakkendős munkahelyeikről, elhagyta őket valami jelentéktelen kurva, beszart a részletre vásárolt mosógépük. Nos, én önként fejest ugrok az örvénybe nap-nap után, majd fütyörészve mosom fel a pokol tornácát oda és vissza, egykedvűen verem a blattot a többi megkínzott lélekkel, van, hogy unalmamban fel-le mászkálok a legmélyebb szinteket bejárva. És tudom, hogy ez semmi, más elkárhozottak szenvedéseihez képest. Mit mondana az én poklom tornácára, egy afrikai, törzsi háborúkban karját elvesztett éhező ember? Egyébként is mit olvashatnék ki a szeméből, megtört rémültet, vagy ugyanazt a közönyt, ami az én szememben is van?

Az emberi százlábú, a tömegek idiotizmusának bűzös gennylevét verejtékező massza, önállóságát levetkőzve, a kollektív tudattalanság kecsegtető ígértéért cserébe olvadt ezé a bizarr egésszé és választotta az önkéntes rabszolgasorsot végzetéül. Hétfőtől-péntekig a harcvonalak mellett meghúzódva szemlélem ennek a halálraítélt groteszk lénynek szánalmas agóniáját, elborzadva figyelem, ahogy kedélyes hajótöröttként harsány nevetésével kísérve hánykolódik a parttalan ostobaság éjsötét óceánján. Intrikus sejtjei egymást elpusztítva villódzó neonreklámjukkal hirdetik a koncepció alapját képező fals szlogent: Együtt szenvedni jó! (ki tudna ezek után ellenállni a kísértésnek?) Maga a megelevenedett borzadály, a nem illeszkedő puzzle-darab az univerzum kirakós-játékában, kozmikus szemét amit az anyatermészet végül ki kell, hogy vessen önmagából. A legutolsó, 'jelentéktelenebb a jelentéktelennél' baktériumnak nagyobb létjogosultsága van, mint a munkahelyi közösségként egyesült, lelkét elvesztett emberrakásnak. 

BUÉK! Eddig meggyőződésem volt, hogy a szilvesztert azért találták ki, hogy legyen egy olyan dátum a naptárban amikor teljes egyetértésben lehet majd lerészegedni, de már tudom, hogy tévedtem mert kifejezetten a szomszédomnak szánták, ő szerintem direkt erre a napra felvásárolt egy komplett hadianyag raktárat. Tegnap egész éjjel kint állt a mínusz 10 fokban az utca közepén és onnan vezényelte le a harmadik világháborút percenkénti rakétasortűzzel, most viszont tisztára olyan mintha sorozatra állított AK 47-essel lőné a házunkat.
Hogy az isten tartsa meg jó szokásában a tábornok urat!

Vigyázat! Tőből fogja kitépni a karod a markodban felrobbanó életveszélyes pirotechnikai eszköz (petárda), vagy darabokra szaggatja a kézfejedet, nincs több virtuóz zongorajáték! Homloktájon rakétázod a legjobb barátod egy engedély nélkül árusított görögtűzzel, aki ezentúl a 20 ezer forint megváltozott munkaképességűeknek járó önkormányzati segélyből lesz kénytelen megélni, mindezt azért mert te felelőtlen részeg-drogos tivornyázásod közben figyelmen kívül hagytad a tényt: a számla nélkül megvásárolt tűzijáték nem biztonságos! Egy pozitívabb variációban is minimum belelősz a vattadzsekid ujjába és lángoló fáklyaemberként rohangálsz a parkoló autók között, mondanom sem kell, hogy a gépjárművek üzemanyagtankjaiból szivárgó benzingőz és a tűz együtt pusztító erejű robbanáshoz vezetnek. Ekkor a bűnös petárdázások zajától elkóborolt egykor békés, ám mostanra vérszomjas vadállatokká változó lakótelepi kutyák és cicák vérengző falkában egyesülve, bosszúálló vicsorgással és őőő dorombolással a füstölgő gégédnek ugorva marcangolják szét többszörösen felrobbantott, félig átsült testedet – esélyes, hogy végig eszméletednél leszel miközben a belső szerveidből lakmároznak majd. A természet fog revánsot venni felelőtlenségedért, a huszonöt év börtönről és a 15 millió forint rendőrségi bírságról már ne is beszéljünk..
Én szóltam.

"Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.

A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja."

A villamosmegállótól tízpercnyi erőltetett menet vár rám, kvázi futás; vesszőfutás. Az egykor „gyomornak” nevezett szervem eltűnőben, valami furcsa lyuk maródott a helyére, lyukasság ami mindent elnyel miközben mégis egyre zsugorodik, snooker golyó az átmérője, méterről méterre érzem a változást, a célomhoz érve valószínűleg pingpong labdányi lesz, hogy hamarosan együtt elenyésszünk, a feketelyuk gyomrom és én.
Gecimód ideges vagyok. Nem tehetek róla, első pillanattól fogva mélységesen gyűlölöm azt a körfolyosós házat, az egész tetves környéket. Többször próbáltam már mindenféle agyátbaszással belőni magam a másik oldalra, keresni legalább egyetlen biztos pontot, talpalatnyi földet amelyen stabilan megvethetem a lában, egyetlen részletet ami szerethető, pár centi színes oázist ebben a sötét, dohszagtól bűzlő depresszív romvilágban. Mindhiába. Az én matt fekete pesszimista objektívemen átnézve, a budai oldal ugyanaz az omladozó, szürkével satírozott világháborús városrész, akár a pesti. Itt az emberek hozzáállásában van a különbség, látni az arcukon azt a maguknak bemagyarázott biztonságérzetet, önhipnózissal kierőltetett fensőbbséges nyugalmat, ahogy ennek az őszhajú nőnek, aki – miközben zsebre dugott kézzel elsietek mellette – éppen ásítozva szaratja meg a piros mellénykébe bújtatott tacskóját a park zöldövezetében. Budán lakni még mindig sikk. A hely, ahol örökös kívülálló vagyok, ahol lenéznek. Vagy csak a paranoiámat járatom csúcsra...
Még két fél forduló, két sarok és megérkezem a kénköves pokol bejáratához, be fogok lépni rajta, a megalázottság hosszú csigalépcsőjén megyek majd lefelé, délutánra elérek egészen az utolsó lépcsőfokokig és még tovább. Az utolsó S.O.S jelet morzézom magamban, rövid könyörgést aminek újra és újra átírom a szövegét. Mindet elpróbálom stílusonként, laza, feszes, fulladozó, hanyag. Késő őszi hideg van, reggelente fájdalmasan az orrlyukakba mar, de nekem sikamlósra izzadt a tenyerem, mert kurvára lámpalázam van és bevallom félek, mi több rettegek, mintha pucérra kéne vetkőznöm valamelyik szombat esti gennyedék tévéshowban, mintha a szájsebészeten várakoznék, hogy behívjanak végre és kiműtsék azt a begyulladt bölcsességfogat, annyira. Túl régóta gázolok térdig a szarban és nem segít, hogy tudom: A lehető legrosszabb helyről várom a segítséget. Elhaló halálsikolyom, ez a mai nap. 
Az apámhoz megyek [Vörösen pulzáló, izzó neon betűkkel, Lucifer-i gúnyos röhej a háttérben]
Apám a fösvény: Ha az apámról kellene írnom – ha lenne ilyen penzum – talán azzal kezdeném, hogy a pozitívumokat már nem tudom felidézni, róla hazudni pedig képtelen vagyok. Az olvasóm erre úgyis csak legyintene, hogy ez a RosszeggRamirez micsoda egy megveszekedett fasz, most jön az a blogposzt, amikor még a saját apáját sem kíméli, vagy azt, hogy azért baromi kíváncsi lennék a másik fél véleményére is. De egyrészről tényleg begőzölt geciláda vagyok minden kímélet nélkül, másrészről biztosan tudom, hogy az apámnak nem lenne véleménye, ő még a véleménynyilvánítással is szűkmarkúan bánik, akárcsak az embereknek szentelt figyelmével. Vele minden beszélgetés olyan, mintha kinyitnám az előttem lévő íróasztal fiókját és abba beszélnék bele. Üresen nyeli el a neki szánt mondatokat. Ha létezne Rodin Gondolkodójának az inverze, a szobor az emberről aki elmerengve szarja le.. például a beszélgetőpartnerét, azt róla faragták volna – és rólam ahogy (hiába) dumálok neki, az lenne a nevünk: Apám a (rólam) nem gondolkodó és én. 
…

– Láttad a tévében a tüntetést? – a szépen felújított konyhájában állunk, Fater kávéját főzi, pár tojásá.. eh, a hűtőjéből kivett tojásokból, melyek mind-mind a tulajdonát képezik (1. § Ökölszabály a családlátogatások margójára: A külön bejáratú pokloknak ezen baljós szegletei mindenestül az övék, az ingatlan és benne lévő tárgyak tulajdonlása fegyvertény proliországban, könnyen kieshetsz a pikszisből haver, ami automatikusan permanens kitiltásod jelenti; éreztetik veled azonnal, olyan alaposan bevésik a törvényt, hogy aztán a kéróikban minden kurva lélegzetvételednél bűntudatot lesz, lehet, hogy nem kéne olyan helyiségekben sétálgatni, ahol a Fater -félék éppen nincsenek jelen.. nos mindenesetre nem tanácsos..), szóval Fater reggelijét készíti – Mutattak minket a tévében. Alig tudtunk kimenni délután, még BKV jegyet sem vettünk, nem kaptam fizetést, azt várjuk K-val mind a ketten – ügyesen beelőzött, bár kevésbé meglepő, előfordul, hogy a nekünk megírt dialógusok legelején már tisztába szokta tenni a pénzkérdést, vagy a bejárati ajtóban, van, hogy már a telefonban. Miközben erre gondolok ismét megfogadom, hogy hazafelé a vonaton át fogom írni a nevét a telefonkönyvben „Nincs Pénzem”-re, a hozzá tartozó csengőhang a „Ha én gazdag lennék” lehetne. Jaj nehogy elfelejtsem.
– Láttam, mindig nézem az..
– Azt nem láthattad, hogy mennyien voltunk! – közbevág, magamban beszélek. Biztosan megőrültem és ő nincs is, sosem létezett, ahogy az a sötét földszinti luxus verem sem, a pszichiátria hipószagú csempefolyosóján motyogok kócos hajjal. Könnyen lehet, hogy ez az egész fejjel lefelé van és mindenki aki normálisnak hiszi magát valójában elmebeteg és az apáknak nevezett személyekről hallucinál, de igaziból nincsenek apák, mi csak úgy ott teremtünk anyáink hasában és kész, vagy sokkal inkább sehol. A Seholból jöttünk, ebből következően a semmibe tartunk és a szülők a legkegyetlenebb illúzióink arról, hogy érkeztünk egyáltalán bárhonnan, hogy valaha tartoztunk bárkihez. Az őrültek egész világa alapjaiban ennyire téves elképzelésre épül; nélkülözhetetlenek a tépelődős, önmarcangoló mélyfilozófiai alapok az ilyen posztoknál – Azt nem láthattad, hogy mennyien voltunk! Nemsokára vége az egésznek – lassan végignézek rajta, fiatalban bizonyos fényképeken kiköpött Harrison Ford volt, a gyerekkori haverjaim szerint élőben inkább Charlie Sheen. A filmszínész kompatibilis arcot, mára szétnyomkodott gyurmává formálta át az élet, a nem túl magas testet ólomsúllyal préselte centiméterekkel összébb. Nem ugyanarról az életről beszélek ami nekünk, túlélőművész csatornapatkányoknak a sírfeliratunkat szokta felvésni szépen komótosan betűről-betűre. A 'csajok-pia-elvonókúra' háromszögben tengetett „életről”.
– Ennek sosem lesz vége. Miért lenne? Mert délután kimentetek a perecárusok közé fejet csóválni? – azzal, hogy őszinte mertem lenni jobban elbaszom az elbaszottnál, igaz már el volt baszva két mondattal előbb, végül is mindegy – Figyelj, az van, hogy kaját kéne vennem, meg két vonatjegyet, össze kell szednem legalább három-négyezer forintot és irány az új melóhely vagy.. vagy nem is tudom mi lesz bassza meg, tele a faszom az egésszel. Csirketelep meg ilyen melóink vannak, inkább éhen döglöm mintsem folytassam. Elegem van abból a brigádból, a márianosztrai meg a szegedi Csillagbörtönből. – iszonyatos robaj: sziklák és hegyláncok gördülnek le felváltva a mellkasomról, már az sem érdekel, hogy nem ad ruppót sem, a lényeg, hogy túl vagyok a saját produkciómon (morzekód laza-hanyag stílusban, a közönség állva tapsol).
– Mondom, hogy engem sem fizettek még ki, talán kétezret tudok adni, majd ki kell menni a bankautomatához. A tüntetés fontos és mi legalább mi ott vagyunk, szervezzetek jobbat – az ország válaszát hallhattuk, ha nem tetszik kreálj jobbat, rendezz jobbat, írj jobbat, ezek azok a tipikus párszavas érvelések amelyek csírájában fojtanak el mindennemű kritikai megnyilvánulást, semmire sem mondhatod ki büntetlenül: ez egy fos. Retorzióként tömegek élére állítanának, rendezői székbe löknének, tollat adnának a kezedbe, és röhögnének azon, mennyire nem megy neked (sem) ejej. Kivételesen nem haragszom meg a klasszikus prosztó leegyszerűsítésért, jelenleg a hála diszkréten lobogó lángja melengeti a szívem, hiszen figyelt arra mit mondtam. 
– Az nem az én dolgom. Legalább nem szavaztam rájuk, sőt megtettem azt a szívességet ennek a társadalomnak, hogy senkire sem. Ennél többet, akkor tehetnék, ha magam indulnék a választásokon. Bár jelenleg túl üres a zsebem ahhoz, hogy tisztességes hazafiként cselekedjek. Gazember lennék magam is és jobban túllőnék a célon mint az elődeim, nem valószínű, hogy leállnék a faluszéli stadionoknál, kisvasútnál, haveroknál, bárminél.. – permbann blogger for president.. inkább ne szavazzatok rám – ..”A közjóért!” felkiáltással maradok ki ebből a buliból. 
– Nem jössz ki velem az újpesti piacra? Motoros narancsfacsarót kéne vennem – más talán furcsállná azt a gőgös arckifejezést amit most vág, de ez annyira ő, hogy a személyi igazolványában lévő képet azonnal le kéne cserélni erre. Szándékos támadást indított övön alulra. A jobb ökle az ellentmondás, a bal a hivalkodó gizdaság, a célpont a maradék önbecsülésem ami megsorozott boksz-körteként himbálózik előre-hátra. Érzem, hogy szart sem érek, a világ legkisebb bolhájának apró seggén a pattanás, az vagyok én ott. Mikroszkóp legerősebb nagyításában láthatod, ahogy ingegetek feléd [héliumot szívott cérnahangon]: "Helló!"
Narancsokat facsartatni konyhai robotgéppel. Lám a kapitalizmus diadala! Eljátszom a gondolattal, hogy felajánlom szolgálataimat, sapkámba gyűjtött fémpénzekért cserébe kézi erővel csinálom minden reggel hatkor, a vitrin literes üvegkancsóját valószínűleg hamar megtölteném. 
– Mikor?
– Ma! Mit tudom én.. Két óra múlva.
– Oké. Elhoztam a kábelt a tévédhez, ja meg amit mondtam, a kabátot. Nem tudnál rá vevőt? Nem kell valakinek? – lehetetlenek sorozatát cselekszem ma, a pinceszintről minősítettem lejjebb és lejjebb magam, beszólok a tűntetősdire, aztán vezetékeket ajándékozom, mielőtt házaló cigány árussá maszkírozom magam. Dik' ócsó' távcső-késkészlet ezerötért kell e' gecó'?
– Már láttam, túl nagy, nem K mérete. Majd a hétvégén megyünk ki a vásárcsarnokba. Szeretitek a hurkát? – isten nem kegyelmez a lúzereknek, a mocskos domina, a tetőtől talpig lakbőrbe öltözött szadista úrnő, a magassarkújával a hátamat tapossa és röhög ahogy nagyokat nyögve a kíntól a kegyelméért esedezem. Ez a szívfacsaróan szocreál hangzású közkedvelt élelmiszer a legújabb ígéret apám listáján, egyszer poénból felírtam amire első nekifutásra emlékeztem, végül két oldalt firkáltam tele a spirálfüzetben nem teljesülő „adományok” lajstromával.
Apám a fösvény II. rész, A reményárus: Apám nem az a fajta szokásos nyeretlen kezdő fösvény, aki úgy intézi, hogy szembetűnő legyen azért hagy alámerülni az Élet latrinájában mert a segítségnyújtásnak anyagi vonzata van. Nála garantáltan el sem jutsz eddig a pontig te tarháló kis béna pöcs! Ezt a várat nem fogod bevenni.. Fater -félék igazi mókamesterek és már előre felkészültek az előadásra, bemaszatolják az arcát, koldusbotra batyut kötnek, hogy egynek tűnjenek a csórók közül, miközben hébe-hóba sokmilliós vagyonukkal kérkedve majd azért ígérgetnek, a megalázó ígéretekre ráígérve az ígértek matrjoska babáját rakosgatják egymásra. Fater nem is számolja az idejét milyen régóta használja ezt a felemás szegény-gazdag-szegény színjátékot, mint módszert, mint galád kibaszást direkt nekem/neked, persze akik ismerik mind tudják róla, hogy mindig is a Gazdag Zsugoriak Klubján belül ahhoz a kis létszámú csoporthoz nyert örök tagsági igazolványt, akik inkább eltaxizzák, elpiálják, elzabálják, elszórják és felgyújtják majd le is pisálják a hamuvá égett pénzkupacot, csak adni ne kelljen.
Apám a vadiúj konyhapultja fedezéknél marad, rövidke szárazkolbászt vág hajszálvékony karikákra, sebészi lézerkéssel sem lehetne precízebben, ennél fillérbaszóbb, spórolósabb vágástechnika egyszerűen nincs. Megkínál a kajájával, de passzolom, a vágódeszkáról véletlenül leejt néhány darabot a padlóra. Az előszobai lépcső alatt bujkáló háziállat erre a számára lottó ötössel felérő mázlira várt, laposkúszásban oson át a szobán, az ajtóban idegesen toporog, minden mozdulatáról süt az alázat: „elnézést, hogy élek”. Rutinos játékos. Végül kiérdemeli a falatot. Az öreg keverék kutya a járólapot összenyalva habzsolja be a szétszóródott kolbászdarabokat, kettő vagy három karikát, apám megvetően néz le rá. Újabb legyőzött hever Fater 1.1 lábainál.
– Akkor tudtok vigyázni a kutyára tavasszal? – kérdezi, az arcára kiült undorral vegyes felsőbbrendűség lassan kezd csak leolvadni az ábrázatáról.
– Ja persze – mondom és rohadtul nem örülök, pedig bírom ezt a csöves kutyát, elvégre mi rokonlelkek vagyunk – Mit is mondtál? Hova utaztok?
– Franciaországba. Amolyan előnyaralás.
Bemegyek a nappalijába és a tévéállványa hátuljánál matatva elkezdem átcserélni a régi kábelt az újra, mellettem a komódon Az Írógép.
Apám apja: Atyai nagyapám író volt, alkoholista író. Akire mostanság úgy emlékszem, hogy nem volt sem feltűnően kibaszott jó, sem vérlázítóan rossz a szakmájában. Visszatekintve a munkásságára, a 2000-es évek groteszk kaleidoszkópján vizsgálva tisztes iparossá szelídült, kurvára biztos vagyok benne, hogy pont erre az esetre tartalékoljuk eme jelzős szerkezetet, tisztes iparos. Van ilyen mindenféle kategóriában, miért ne lenne írókból? Végtére is a saját korszakában brillírozott. Be kell vallanom, valójában néha egész remek novellákat gépelt arról a nagy büdös semmiről, nihilről, amelyben közös dögszagunkkal árasztva rohadunk. Apám Faternak hívta őt, a fejében oltár épített ennek az masszív írói vénával rendelkező embernek akivel sorsuk több ponton összefonódott. És a fennhangon hirdetett hitvallásuk úgyszintén közös, hiszen mindketten büszkék voltak rá, hogy márpedig ők egész életükben szartak mindenre és mindenkire. Aztán a lelketlen író az egyik piálás után józanodóban szívrohamot kapott és belefejelt egy tányér levesbe, amint a homloka elmerült volna a meleg zöldséges lében, abban a pillanatban meghalt – legalábbis én mindig így képzelem el, ilyen gyorsan, megalázóan váratlanul, filmszerű utolsó mondatok, velős monologizálás nélkül. Ekkor apám elkezdte Faternak szólíttatni magát. Az iszákos novellaíró imidzséből a húgy és borhányás szagától bűzlő balonkabátot is eltulajdonította. Az öreg, antik írógépét kirakta a saját polcára szobadísznek, persze az előbbi faszság csak jelképesen értendő, vagyis évről évre jobban alárendelte magát az ivászat tömegsportnak, az utóbbi kellék már ténylegesen. Az írógép frankón. Íme egy konzervált darabka a Fater 1.0 lelkéből, mint kiállítási tárgy! Mindenki megnézheti. Csak tessék, csak tessék, erre megtekinthető az egyes számú bizonyíték: Az Apám Író Volt!
...

Visszafelé a piacról útba ejtjük azt a monstre könyvtárat, ahogy sejtettem. A hátsó teremben megállva végigsimítom az egyik könyvespolcot, kétségbeesetten jár az agyam (pénz, pénz, pénz.. most mi a fasz lesz?) a natúr falap vékony porrétegén végigszántó mutatóujjam előtt hosszú sornyi azonos oldalborítójú könyv, a teljes C. B. életmű bent van. Apám állát vakarva nézelődik.
Apám Charles Bukowski: Bukowski tagadhatatlanul legnagyobb húzása a sallang nélküli fogalmazás az iszákos vén strici hetvenkedéseiről, alteregója Henry Chinaski mindig a legtöményebb whiskyt issza, a legjobb lábú nőt bassza, a legnagyobb pénzt nyeri (lovin), a legtöbb munkahelyről rúgják ki. Háry János vidám anekdotás kötetei, ha egyet olvastad, mindent olvastad. A fosfoltos alsónadrágok és a klasszikus amerikai hatos kartonsörök mámoros szuperhősét Bukowskit, a Tejútrendszerben egyedül apám veszi komolyan, olyannyira, hogy nagy piálásai idején egyenesen a magyar verziójakét tekint önmagára.
…

Újpest kimerített, kaptunk villanymotoros narancsfacsarót (lecsúsztam a narancslé bizniszről), és a piac lehangoló bódévárosának egyik jelentéktelen büféjében megebédeltünk. Apám kikölcsönzött nekem három könyvet, szellemi nassolásnak szánta a bezabált sajtos-tejfölös lángos utánra; ő fizetett, szóltam, hogy nem bírom tovább, kihagytam burkolást teljes napja, esetleg a kultúrmaraton & a kardinális narancslé készítő robotgép vásárlás közé beszúrhatnánk a kajázást, vagy hívjunk mentőt, valami legyen. 
Pár percet tanácstalanul téblábolok az előszobájában, rövidet sípol a kaputelefon(ja).
– Megjött K. Utána mi megyünk el – a felette kipattanó képregény szövegbuborékba az van írva: „Lehet elhúzni a beledet barátocskám”.
K ahogy belép elfeledkezik arról, hogy nem a vakok és gyengén látók intézetéből ugrottam át kéregetni, amint rám néz elfintorodik, a másodperc törtrésze alatt korrigál, elrendezi a vonásait, most túlzott mosoly ül ki az arcára, amikor így csinál attól mindig beszarok, mintha egy csapat vicsorgó zombi ugrana a látóterembe.
– Jaj de régen voltál nálunk, jó hogy feljöttél végre Budapestre – kettő darab puszit ad a levegőnek, jobbról-balról, véletlenül sem ér az arcomhoz, ahogy a hollywoodi filmsztárok szokták egymással a vörös szőnyegen, az ő feje mellett megjelenő gondolatfelhőből azt olvasom ki: „Szerintem te egy szánalmas seggfej vagy!” K nagy mutatványa annyira hatásos akár egy elhibázott jedi trükk. Grófnői manírosság mögé rejtőzve próbál udvariasan kedvesnek látszani, de már rövid idő után alattomos méregként csöpög ki belőle a vegytiszta megvetés. 
Apám felesége: Túlzás nélkül állíthatom, hogy Ő a karakter akiről a kiskori rémálok születnek, a gonosz boszorkány akinek vérfagyasztó gúnykacajára felriadtunk az éjszaka közepén. A mesebeli vezérgeci lenyúzott kölyök dalmaták bőréből készíttetett magának földet súroló tarka szőrmebundát, abban jár el a gyermekzsúrokra – itt sincs happy end, néha még várom, de már egyre kevésbé hiszek benne - ne szépítsük: hátha megtér bizonyára hasonlóan ultrajófej/meggyőződéses filantróp őseihez. Egyébként csak egy átlagos irodista, aki a jó képességű intellektuelt eljátszva mindvégig blöfföl, egyetlen kevésbé jelentős kártya lapul a számtalan értéktelen papírfecni között a kezében: hogy ő egy átlagos irodista. Nem írhatok róla többet, már mindent leírtam amit valaha is le (nem) fognak róla (le)írni.
– Húúú, gyorsan iszom egy teát! Nem kértek? – az örökégő varázscigaretta, és a forró tea negyed gerezdnyi citromdarabkával decensen a csésze szélére tűzve, ezek már K kellékei. Az arany „Lord Nelson” feliratú apró dobozból felcsípve a filtert nekilát a védjegyének számító ceremóniának. Érdekes, hogy teamárkáknak mindig olyan neveket választanak, mint Sir Lipton, Lord Nelson. Mintha nem is lehetne máshogy hódolni a teaivás szenvedélyének, csak nagyon angolul. Én K-t látva, K márkás teát akarok. Maga Lord Nelson sem kortyolgathatna hitelesebben abból a csészéből gigászi csatahajójának tatján félterpeszt állva, úgy dacolva a viharos széllel a habos kékségbe letekintve az árbockosarak körül köröző sirályok rikoltásaival a háttérben. Lord Nelson (is) egy senki.
K az K.
– És a bank mikor lakoltat ki a házból? Tudtok már valamit? – kérdezi teáját halál nyugodtan szürcsölgetve. Sátánszarva van, patája van, villás végű csóváló farka van.
K az K.
…

Késő délután a bankautomatánál állunk mi hárman, a Fater 1.1, a gonosz K, és én a lúzer „ismertebb néven Patkány”. Reménykeltő zizegés az ATM-nél, apám sóhajtozása miközben a kabátjával elrejtve a kezét pénzt számol, gonosz K gonoszan izzó cigije, percek alatt egyik a másik után.
Kétezret ad, vagy hármat?

Ezt is csak azért mondom így bele a pofádba, mert te gyűlölsz mindenkit – hangzott el a kegyetlen mondat, mintegy végső tőrdöfésként a mellkasom közepének szánva. Ám nem ért, már nem érhetett létfontosságú szervet.
Igen gyűlöllek, gyűlöllek titeket, gyűlölöm magamat és gyűlölet, éljen az édes gyűlölet! Mert már tisztán látom milyenek vagyunk mi átkozott magyar emberek, tárgyi bizonyítékom rá ez a blog. Minket csak Jézus szeret, ő, a nagy mesekönyvnek karikatúra -szerűen joviális lakója.

Nagyanyám nevelt fel, töltötte be annak a bizonyos családi olvasztótégelynek a szerepét, akinek jelen kéne lennie minden egészséges egységes családban, akkor még voltak vasárnapi közös ebédek, boldog karácsonyok, szóval igazi hagyományaink és ő volt az akihez lehetett fordulni bármivel, bárhol, főleg bármikor. Aznap amikor meghalt, az olyan volt mintha maga Isten halt volna meg, vele halt a szeretetünk és – mint később kiderült – hajszálon függő összetartásunk. De visszagondolván mindegy volt, mivel később az életem ugyanolyan pokollá lett mint amivé a családom vált és vica versa, magam is aprópénzre váltottam volna ezen erényeket (is). Mert amikor kitörtek az „egymás hátába basszuk a nagykést, szemtől szemben mosolygunk” és a „kibeszélünk, ha nem vagy jelen” gáncsoskodó állóháborúk, onnantól én lettem ennek a gusztustalan szavannának az első számú hiénája, a hírhedt dögevő, aki a jellemességet sutba dobva és megölve magában mindent ami érték, hátrahagyva szinte minden emberit, bármit megtett az életben maradásért. Közismert voltam arról, hogy az őszinteség lapot is kitéptem a szótáramból. Mit kitéptem? Becsületkódexem minden egyes oldalával módszeresen kitöröltem a seggem. Közben szintén sunyin mosolyogtam, ahogy a többiek, az egyértelműen gúnyos megjegyzéseket – ha voltak is – elengedtem a fülem mellett (ahogy a többiek) önként beálltam ebbe a hányingerkeltő sorba és sokszor szánalmas előnyökért cserébe kibeszéltem azt, akit éppen érdemes volt kibeszélni (ahogy a többiek). Közben végig kegyetlenül fájt, hogy nem lehetek önmagam, nem ordíthatom a világba: Basszátok meg! Basszátok meg a mű empátiát, az álszenteskedés, azt az együttérzésnek sminkelt magasról leszarást, a kamu karitatív életerezéseteket, miközben valójában katasztrófa turistáskodni jártok egymáshoz, nevetni az elkerülhetetlen bukáson!

Mindezen lélekromboló elfojtás, önalázás ráadásul hiába, a semmiért, így is sorra elveszítettem amim volt – beleértve még az elhasznált perselyként összetört emberségem legutolsó szilánkjait is. Aztán a mélyrepülésem végpontjához közeledve megfáradtan, megpihenve a következő kolosszális átverés és kollektív alakoskodás között rádöbbentem, hogy nincs miért így csinálnom többé, hiszen annak az embernek akinek már semmije sem maradt, félnivalója sincs többé (egyébként Szolzsenyicin írt már valami hasonlóról, de nem onnan nyúltam, ne csináljunk már úgy mintha művelt csávó lennék könyörgöm..). Nagy árat fizettem ezért a tanulságért, majdnem belebetegedtem az évekig tartó kimondatlan, fortyogó gyűlöletbe. Majd hirtelen, kitörő vulkánként küldtem el mindenkit a faszba. Kinyitottam az ócska kis kempingszékemet a saját külön bejáratú apokalipszisem kellős közepén és kényelmesen hátradőlve kiélveztem, ahogy jobb lett, pont olyan jó, ahogy egykor álmodoztam róla.

Hogy mi a különbség közted és köztem? Én újra megtanultam bátornak lenni, amióta Te vagy Svájc, amióta csalárd módon a pártatlanság látszatát kelted, miközben látens gyűlölködsz, nem vagy hajlandó kiszállni ebből a körforgásból, már azt sem tudod, hogy mit jelenthet ez a szó. Nem mered.
A legtragikusabb az, hogy egyedül velem lehetsz kíméletlenül őszinte..

Régen, pár évvel ezelőtt, havonta jöttek a korrupciós ügyek, a legalizált kifosztások, bizonyos társadalmi rétegek megalázása, később hetente, majd naponta, most óránként. Olyanná torzult, olvadt a magyar valóság mintha mindannyian egy John Waters rendezte bizarr polgárpukkasztó komédia szereplői volnánk, mint a Rózsaszín flamingókban, ahol két család verseng ki tud gusztustalanabb gaztetteket elkövetni. Magyarországon éppen az egész ország versenyez, a köznép (többnyire a kijelölt virtuális nyilvános vécékben mérkőzik meg: rasszisták, liberálisként besorolódottak, zsenik és ostobák, demagógok, kétbites véglények, vagy dölyfös díszmagyarok), a politikus Cosa Nostra, hogy az ingerküszöb feltornázásaként mi férhet még bele, szappanért lehajoltatva és a seggünkben két kézzel kotorászva mekkora fájdalmat viselhetünk még el (akármekkorát, nincs végpont). És opció nélkül bármit lehet. Az „ellenzék” gyógyíthatatlan impotenciában szenved, amikor meglátom, hallom a híradóban Kunhalmi „Ez elfogadhatatlan!” Ágnes, vagy Tóbiás József tőmondatok szintjére redukált műfelháborodás reflexióját az aktuális kormányzati korrupciós pofátlanságnál, már tudom: semmi remény és ezek tettestársként direkt erre játszanak. Teljesen nyilvánvaló, hogy a pisameleg vízben szívesen lógatja lábát az egész ország – inkább. Bármilyen más demokráciában kő kövön nem maradna, ami máshol utcai riotból kiinduló forradalom, Magyarországon csak fejcsóválás, homlokráncolás, enyhe rosszallás, néhány fős nevetséges ál-tüntetés (például az Orbán rezidencia előtt az Együtt demonstrációja, 2013-ban), infantilis ellenplakátolás.

Már csak remélnem kell, hogy a következő választásokat követően legyen végre hivatalos a jobboldal (& ájtatos keresztények) és a Bocskai mellényt húzott szélsőjobb koalíciója. Nyíljon hát meg a pokol legmélyebb bugyrait feltáró új teleportkapu!
Főnixként éledjenek újra régi hagyományok, majd rögtön ötvöződjenek újakkal, lehessen majd ülni kmk-ért, hogy a kopasz negyvenkilós gyerekek/a pirospozsgás sörhasú puhányok belekóstolhassanak az általuk oly' áhított militáns feelingbe, hogy méltóképpen kiszéledhessen a közrabszolgamunka-program, hogy letépett széklábakkal, vasrudakkal verjenek agyon a lincselő B-közép falkák mindenkit, aki bármilyen szinten más, aki nem tudja, nem képes kellőképpen reprezentálni a nagy nemzeti életérzést – bármit is jelentsen az.
Aztán, amikor bugyogva-forrva örvényként süllyedt el a teljes magyar társadalom az izzó gyűlölet lávatengerében.. nos, talán akkor, megszűnik a közösségi oldalak parttalan ostobaságaiban pancsolás, a fotelforradalmárnak álcázott, valójában „homokba dugom a fejem” hozzáállás, a kibaszott közöny, össznépi gyávaság (hungarikumabb mint a gulyás).

Talán itt is csak úgy születhet új, ha előtte minden elpusztul.

Eleget éltem már kint a hideg valóságban ahhoz, hogy tudjam, itt nem léteznek színek, egyféle temperát nyomtunk ki a palettára, feketét. Ebből dolgozunk.

A dél-franciaországi Toulouse-ban a vasútállomás területén található valami – számunkra – merőben szokatlan: egy fekete lakkozású Yamaha pianínó, bőrrel kipárnázott kényelmes kis zongoraszékkel. Azzal a nem titkolt szándékkal állították a pályaudvar kockás márványpadlózatára a méretes hangszert, hogy bárki zenélhessen rajta. Az utazóközönség kollektív kikapcsolódását, stresszlevezetését szolgálja, műfaji averziók nem léteznek (komolyzene, jazz és bármi), a házi szabály annyi, hogy holmi alantas anyagi haszonszerzési célokból nem érvényes bevetni a zongoratudást.
A hosszú évek alatt szeretett, tisztelt bútordarabbá lett az állomás a fekete pianínója, időnként leülnek elé, hogy önjelölt utcazenészek brillírozzanak rajta.

Most kitoltam ezt a zongorát az egyik hazai vasútállomásra, felfelé mutatott középső ujjat tartva a magyar tradícióknak legyűrtem a kísértést és nem csavaroztam bele a betonba 30 centis menetszárak, edzett acél csavaranyák és speciális nagy teherbírású dübelek segítségével (Franciaországban sem úgy van, szabadon áll), beszereltem viszont egy rejtett mikrofont és kamerát is – persze mindebből kurvára semmi nem igaz, de játszunk el a gondolattal..
Az első órában a hajnali járatra várakozó elfásult gyári melósok máris szétnyomtak három Arany Ászok sörösdobozt a lenyitott kottatartón, a tangóharmonikaként kilapult fémdobozokba később többen is belehamuztak.
Reggel hét előtt tíz perccel iskolások egy kisebb csoportja vad törzsi csatakiáltásokkal kísérve („mi ez geeeeciii, zongoooraa geeciii”), ököllel klimpírozva szólaltatta meg első ízben a hangszert, közben ketten lakáskulcsokat végighúzva, vidám sercegéssel szántották fel a minőségi lakkborítást a hátoldalon, kapitális szőrös faszt rajzolva rá és mindenféle olyan szimbólumot amit büszkén csak tagelés gyűjtőnévvel szoktak illetni a fiatal művészlelkek manapság.
A zongoraszék egyik lábát egyetlen határozott mozdulattal letörték és a széklábat lehajították a sínek közé.
Valamikor tíz és tizenkettő között titokzatos körülmények között eltűnt a háromlábúvá lett zongoraszék – később a felvételek többszöri visszajátszása sem segített az események tisztázásban.
Néhány – a váratlan díszletelemre – rácsodálkozó járókelőt leszámítva egészen délutánig nem történt semmi különös. Négy óra környékén viszont rögtön ketten is megtisztelték a spriccelő farok & Dzsina i love Laci (sic!) karcrajzokkal kidekorált Yamahát. Önfeledt zongorajátékkal múlatták az időt, hamarosan kisebb vita kerekedett, a beépített mikrofonnak hála jól kivehető volt, hogy az egyik nehezményezte amiért a másik nem a Lakodalom van a mi utcánkban című klasszikus zeneműdarabot játszotta. Ekkor a másik egy szépen kivitelezett jobb horoggal kívánt érvényt szerezni akaratának, hiszen ő az Aranyeső című sláger mellett tette le a voksát, ettől az egyik, vagyis a lakodalmas műfaj elkötelezett híve némiképp megtántorodott ugyan, de a letépett kottatartó lapjával sikerült (véres) pontot tennie harc végére – ha pár órával előbb érkeznek, a háromlábú szék még hatékonyabb támadófegyverként szerepelhetett volna az ütközetben.
Miután a helyszínre kihívott mentő és rendőri egységek elhajtottak a pályaudvarról, közel félóra halotti csend állt be a vasútállomáson: zongoraszék lába a síneken, hatalmas faszrajz & Dzsina i love Laci tetkók a minőségi lakkozásba szántva, és ekkor már hiányzott jó néhány billentyű, vegyesen feketék és fehérek.
Este nyolc óra tájékán, pont amikor a kamera átállt volna éjjellátóra, misztikus módon leszerelődtek a rézből készült zongorapedálok.
Éjfélkor a peron mentén lassan végigtolatott egy gyújtáshibás halványkék Barkas kisteher és nem sokkal később – súlyos terhek gyors, zajmentes eltüntetésében felemelésében rutint szerzett – izmos karok emelték magasba a többszörösen meggyalázott foghíjas Yamahát. Bár baromi nehezen fért fel a szűk raktérbe, de pajszerezés technikákat bevetve és így kétfelé szerkesztve a pianínót, végül megoldásra került a probléma.

A zongoraszék lába megmaradt a síneken, de mindenre nem juthat idő, elvégre csak egyetlen kibaszott nap telt el.